Üdvözöljük az Újpesti Zsidó Hitközség honlapján!

Mártír istentisztelet (2014. július 11.)
Tisztelt emlékező hallgatóság! Tisztelt vendégeink!

Már 70. éve minden év Tammuz hónapban eljövünk: emlékezni és emlékeztetni.
Az újpesti, rákospalotai, szigetmonostori, leányfalui, pócsmegyeri, tahitótfalusi, váci mártírjainkra emlékezünk.
70. év! יְמֵי-שְׁנוֹתֵינוּ בָהֶם שִׁבְעִים שָׁנָה „Életünk hossza hetven év.” - olvassuk a zsoltárban. 70. év. Egy emberöltő. Aki 44-ben született, ma már majd mindent tudhat az életről. Tanulhatott tapasztalataiból, hibáiból. Élhetett lehetőségeivel, megvalósíthatta álmait. Akikre mi emlékezünk, azoktól mindent elvettek: álmaikat, lehetőségeiket, méltóságukat, életüket. Emlékszünk azokra, akik meg sem születhettek. A karon ülő gyerekekre, férfiakra és asszonyokra, fiatalokra és idősekre. Sokan voltak és sokfélék. Közös volt bennük, hogy zsidók voltak. És ezért kellett meghalniuk fájdalmas, kegyetlen, embertelen halállal.

Emlékezünk az 1944 előtt született - שנהרגו ושנשרפו ושנחקו ושנקברו - megalázott, kifosztott, elhurcolt, elpusztított zsidó testvérünkre. Zsinagógánk áldozataink zsinagógája volt. Testvéreinket elhurcolták. A zsinagógát feldúlták. Feldúlták Is-ten házát is, mely falán ez áll:

כִּי בֵיתִי, בֵּית-תְּפִלָּה יִקָּרֵא לְכָל-הָעַמִּים
„Mert házam minden nép imaháza”

A zsinagógát azóta felújították. De régi fénye, egykori atmoszférája végleg a múlté.

כִּי-אֶבֶן, מִקִּיר תִּזְעָק; וְכָפִיס, מֵעֵץ יַעֲנֶנָּה „Mert kő a falból fog kiáltani és a gerendázat felel majd neki.” - mondja Chabakkúk próféta. A kő tanúja volt, amikor az újpestiek utoljára voltak zsinagógájukban. A fagerendázat tanúja az utolsó napnak melyet most gondolatban felidézünk. Ha tudnának sírni e falak, most zokognának. Ha a gerendázat tudna vigasztalni, most az is szólna velünk.

Emlékezzünk, és idézzük fel az utolsó Szombatot.
1944 Tammuz hónap 17-e volt. A zsinagóga tele. Július 8-a volt Szombat. Bolok Szombatja. Az újpestiek a gettóból a zsinagógába jöttek. Sokan voltak. A hatóság engedélyével eljöhettek imádkozni. A zsinagóga megtelt. Ünnepelte a Sábeszt, a Szent Szombatot. Friedmann Dénes főrabbi jelt adott: el lehet kezdeni az istentiszteletet.
A kántor - Klejn Éliás - közkedvelt hangja nem volt a megszokott. Hangjának rezdülése, az ima átélésének emelkedettsége helyett, a sírás zaklatottsága szólt hangjában. A kántor magyarul megismételte az imát:

„Világ Ura! Örök Istenünk! Őseink Istene! Emlékezz, kérünk őseinkkel kötött szövetségedre. Kérünk, vegyen erőt irgalmad irántunk, legyen rajtunk könyörületed mértéke! Bánj velünk elnézéssel. Bánj velünk, Örök Istenünk kegyelemmel és az irgalom mértékével! Nagy jóságodban hárítsd el haragod néped, városod fölül!”

Hangja elcsuklott. Megállt az imában. Várt egy szót, várt egy csodát. Várt, hogy megszólal a Hang: „Ne féljetek!... Fiaim vagytok, és én Is-tenetek vagyok.”
De a remény hangja néma maradt!
A teli zsinagógában néma csend. Félelem és bizonytalanság.
A 90. zsoltárt már sírva mondta:
כִּי-כָלִינוּ בְאַפֶּךָ; וּבַחֲמָתְךָ נִבְהָלְנוּ.
„...elveszünk, elveszünk haragodban és fellobbanásodban megrémültünk.”
Itt megállt! Várta a hangot! De az Ég továbbra is néma maradt.

„És nincs a földön rettenetesebb, a mennyekben borzasztóbb, a világűrben fagyasztóbb Is-ten hallgatásánál. Ha Is-ten hallgat megáll az idő, kialszik a világosság, nincs már különbség éj és nap között, és színültig telik meg a világ a hallgatás ürességével. „...Nem tudhatjuk, ismerték-e Stefan Zweig félelmetes fogalmazását Isten hallgatásáról. Talán nem ismerték, de azon a Szombaton mindenki pontosan, saját bőrén érezte Is-ten hallgatását. A rabbi mereven a kántort nézte. Pontosan ismerték az imaszöveg értelmét és felfogták a pillanat kegyetlen valóságát:

מִי-יוֹדֵעַ, עֹז אַפֶּךָ; וּכְיִרְאָתְךָ, עֶבְרָתֶךָ
„Ki ismeri haragod hatalmát? Tőle való félelem szerint, ki tudhatja a Te fölindulásodat?”

„Ki tudja mi vár ránk. Ki tudja mi lesz velünk?” - suttogták könnyes szemmel.
Döbbent némaságban hagyták el a zsinagógát. Három napjuk még maradt Újpesten. Még három napig remélhettek.
Aztán kedden, Július 11-én, Tammuz hónap 20-án felhangzott a parancs: „Zsidók! Sorba állni. Irány a vasútállomás!”.
Az út pár száz méter. De számukra végtelen, ahogy fájdalmuk is. Meleg nyári nap volt. Ismerős úton mentek. Ismerős volt minden ház, minden fa. Nem néztek hátra, nem néztek vissza. Számukra megszűnt a „volt”, számukra semmivé vált a „lesz”.
Az úton szomszédokat, barátokat, ismerősöket láttak. De senki sem szolt hozzájuk. Senki sem mondott egy emberi szót. Ahogy a zsoltár mondja:

אֵין-לָהּ מְנַחֵם מִכָּל-אֹהֲבֶיהָ
„nem akadt vigasztalójuk egykori barátaik között”

Szeretett városuk: בָּגְדוּ בָהּ hűtlenné lett, הָיוּ לָהּ לְאֹיְבִים minden ellenségessé vált.
Magukra maradtak. Magukra maradtak fájdalmukban... reménytelenségükben.

קוּמִי רֹנִּי בַלַּיְלָה, לְרֹאשׁ אַשְׁמֻרוֹת--שִׁפְכִי כַמַּיִם לִבֵּךְ, נֹכַח פְּנֵי אֲדֹנָי; שְׂאִי אֵלָיו כַּפַּיִךְ, עַל-נֶפֶשׁ עוֹלָלַיִךְ--הָעֲטוּפִים בְּרָעָב, בְּרֹאשׁ כָּל-חוּצוֹת. „Kelj fel, zokogj éjjel, ..., önts ki vízként szívedet az Úr színe előtt, emeld hozzá kezeid kisdedjeid lelkéért, kik éhségtől elaléltak.”

A történelemben alig volt a Siralmak könyve e szavainak nagyobb súlya, kegyetlenebb aktualitása.
Az állomáson felgyorsultak az események.”Gyorsan-gyorsan!” - az őrök sürgették a felszállást a marhavagonokba. „Gyorsan-gyorsan!”. Már látni sem akarták a zsidókat. Már kellemetlen volt jelenlétük. Már fájni kezdett látni elkeseredett, döbbent arcukat. Már nem tudták elviselni tekintetüket. „Gyorsan-gyorsan!”. El innen, el innen, mert még megszólal a bűntudat. „Gyorsan-gyorsan!” Egy vödör szükségletükre, néhány vödör víz szomjuk oltására. ... Aztán fájó, fülsüketítő robajjal bezárulnak a vagonok ajtai... Gőzmozdony fütty... Kerekek csikorgása... Még el kell viselni a szégyent, a kellemetlenséget, a bezártság kínjait...

De minden útnak egyszer vége. Megérkeztek!... Megérkeztek a semmibe... Még el kellett viselni,... még van a fájdalomból. Elszakítják anyját fiától, apát lányától, hitvestársakat egymástól, szerelmes ifjakat, megőszült öregeket.
Még hátra van egy út. Még hátra van egy utolsó út. Még néhány száz méter... mezitelenül és személytelenül. Még előttük a félelmetes, rémséget sejtető sötét helység... És bezárultak az ajtók. És a furcsa sistergő hang. És elsötétült minden. És már nincsen levegő! És már nincsen hang! Nincsen ölelő kéz!... Nincsen élet! Vége!...

רְאֵה יְהוָה וְהַבִּיטָה, לְמִי עוֹלַלְתָּ כֹּה
„Lásd Örökkévaló és tekintsd, kivel bántál így!”

Emlékezésünk fájdalmas!... Lelkünkben soha be nem gyógyuló seb.
A fájdalom kapuja, mely soha be nem zárul.
... Ma úgy érzem, nincsen ideje a vádnak. Ma nincsen ideje vádolni a kort, a várost, vádolni az embereket. Ma nincs helye számon kérni a Kegyelem Istene ígéreteit.
Ma az emlékezés napja van.
Hajtsunk fejet az ártatlan áldozatok emléke előtt.

יתגדל ויתקדש שמה רבא
„Magasztaltassák és szenteltessék meg, félelmetes nagy szent Neve!”

Fohászkodjunk a Teremtőhöz. Szálljon imánk zsinagógánk falai közül a magasságok felé. Mondjunk édesapákért, édesanyákért. Mondjunk imát testvérért, rokonért!
Mondjunk imát azokért is, akik után senki sem maradt.
Senki, csak emlékük... De emlékük meg maradt, és mi megőrizzük emléküket.
Kérjünk nyugalmat az Örök Életben Újpest és környéke mártírjainknak.

יזכרהו אלהים לטובה עם שור צדיקי עולם
„Idézd fel emléküket Istenünk a világ más jámboraival együtt.”

Testvéreim! Emlékezzünk és hajtsunk fejet mártírjaink emléke előtt!

אבינו מלכנו נקמת דמ עבדיך

Atyánk Királyunk!
Ne felejtsd szolgáid, az újpesti zsidók ártatlanul kiontott vérét.