Üdvözöljük az Újpesti Zsidó Hitközség honlapján!

בייה

Ékev עֵקֶב

A hetiszakasz tartalmából

Mózes folytatja búcsúbeszédét. Ígéretet tesz, hogy ha hajlandó a nép teljesíteni a Tóra parancsolatait, (micváit), jólétben élhetnek a földön. A földön, melyet meghódítani és lakni készülnek, összhangban az Ö-való őseiknek tett ígéretével. (V.M.7/12–24., 8/1., 8/19–9/6.)
Mózes elmondja a népnek, hogy a sivatagban töltött 40 év alatt, az Ö-való az égből hullott mannával táplálta őket. Ezen évek alatt a nép fiai megtanulhatták, „hogy nem csak kenyéren él az ember, hanem az Ö-való ajkának minden nyilatkozásán él az ember.” (V.M. 8/2-6)
Mózes a földet, melyet meghódítani készülnek „tejjel-mézzel folyó” országként írja le, helynek, mely a „hét fajtával”, (búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó és datolya) van megáldva. Izrael földje, I-teni gondviselés központja lesz a világon. Mózes utasítást ad, hogy a nép pusztítsa el az ország korábbi urainak bálványait. Óva inti őket, ne váljanak fennhéjázóvá, gondolván, hogy: „az én erőm és kezem hatalma szerezte nekem ezt a dús eredményt.” (V.M.7/25–26., 8/7–18., 11/8–12.)
Mózes megfedi népét első nemzedékük gyarlóságaiért. Emlékeztet az aranyborjú imádásának bűnére, az emiatt összetört első pár kőtáblára, Korách lázadására, a kémek bűnére. Arra, hogy Táveérában, Mászában és Kivrót-Hátávában („A Bujaság Sírjai”) is felgerjesztették az Ö-való haragját; „Engedetlenkedők voltatok az Ö-való iránt” mondja Mózes, „amióta csak ismerlek benneteket.” Ugyanakkor az Ö-való bűneik iránti elnéző jóindulatáról is beszél, a második kőtábláról, amelyet I-ten a bűnbánatukat követően adott nekik. (V.M. 9/7–10/11.)
A hetiszakasz egyik kulcsfontosságú passzusa a Smá második szakasza, amely megismétli a Smá első szakaszában felsorolt alapvető micvákat. Leírja, milyen jutalom jár I-ten parancsolatainak teljesítéséért, illetve milyen büntetés (éhínség és számkivetés) azok elhanyagolása miatt. A szöveg forrása a Tóra által meghatározott egyedüli un. Smá imának. Ebből bölcseink, az étkezést követő asztali áldás parancsát is levezették. Hetiszakaszunkban találunk utalást a halottaknak a messiási korszakban bekövetkező feltámadására is. (V.M.8/10., 11/13–25.)

Az עֵקֶב heti szakaszban Mózes tanítómesterünk folytatja búcsúbeszédét. Beszél a nép és a törvények betartásnak viszonyáról. Megemlíti az Ö-valónak az „Ígéret földjé” -re tett ígéretét, melyet a nép meghódítani és belakni készül.
A hetiszakasz szövegéből kiemelhető két „maxima”, melyeket érdemes erkölcsi elvként, életelvként, életszabályként is megjegyezni. A szövegből kiemelve ezek a következők:
לֹא עַל-הַלֶּחֶם לְבַדּוֹ יִחְיֶה הָאָדָם--כִּי עַל-כָּל-מוֹצָא פִי-יְהוָה, יִחְיֶה הָאָדָם
„….nem csak kenyéren él az ember, hanem az Ö-való ajkának, minden nyilatkozásán él az ember.” (V.M. 8/3.)
Ez logikai összefüggésben áll a következővel:
וְאָמַרְתָּ, בִּלְבָבֶךָ: כֹּחִי וְעֹצֶם יָדִי, עָשָׂה לִי אֶת-הַחַיִל הַזֶּה
„Nehogy azt mondjad szívedben: az én erőm és kezem hatalma adta nekem ezt a dús hatalmat (értsd: minden eredményt, amit elértem).” (uo.8/17.)
A folytatásban megtaláljuk előbbi premisszák logikai végkövetkeztetését is:
וְזָכַרְתָּ, אֶת-יְהוָה אֱלֹהֶיךָ--כִּי הוּא הַנֹּתֵן לְךָ כֹּחַ, לַעֲשׂוֹת חָיִל
„Emlékezzél meg az Ö-valóról, a te Is-tenedről, mert Ő az, aki neked erőt ad…” (uo. 6/18.)
Az Ékev עֵקֶב, melyről a jelen Szombatot elnevezték fordítása: „lészen”. Olvastuk, hogy amikor Jákob született, וְיָדוֹ אֹחֶזֶת בַּעֲקֵב עֵשָׂו„kezével Ézsau sarkát tartva” (I.M. 25/26.) Az „עֵקֶב” szógyöke azonos a sarok szóval, („עֵקֶב”) illetve azt is jelentheti: „lassú menetelés valaki nyomában” (קב בצר אגוד ). Ebből Rási arra következtet, hogy ha „még olyan jelentéktelen, „sarokkal taposott” törvényeket is betartasz, akkor is וְשָׁמַר יְהוָה אֱלֹהֶיךָ לְךָ, אֶת-הַבְּרִית וְאֶת-הַחֶסֶד, אֲשֶׁר נִשְׁבַּע, לַאֲבֹתֶיךָ „megőrzi az Ö-való a szövetséget, szeretetet, melyről megesküdött őseidnek”.
Az Ékev עֵקֶב„lassú menetelést” is jelent. Ebből következtethetünk arra, hogy Szombaton nem szabad szaladni, futni, még sietni sem. A zsidó vallás elveitől nagyon távol áll a buddhizmus. A „lassú menetelés” elvében mégis hasonlóságot találunk (zsidó szokás ilyenkor a hasonlításhoz hozzátenni: להבדיל”legyen különbségtétel szent és profán között”). Su-La Ce: Reggeli beszélgetések idéz egy érdekes tanítást: „Nem jár az üdvözülés útján az, aki gyorsan jár.” A helyes út e szerint az עֵקֶב, a könnyű, „lassú menetelés”. Csak a jócselekedetekben és a micvák, a parancsok teljesítésében szabad sietni, „futni”, buzgólkodni. „Ha büszkén lépkedünk, a bűn után futunk”, hivatkozik a Talmud rabbi Chanaja ben Tarfon történetére. A rabbi lányát ugyanis elrabolták és Rómába vitték ahol nyilvános házba kényszerítették. A rabbi sírt és panaszkodott. Önmagát vádolta, hogy I-ten azért büntette, mert büszke volt és kacéran lépkedett nyilvános tereken.

וְשָׁמַר יְהוָה אֱלֹהֶיךָ לְךָ, אֶת-הַבְּרִית וְאֶת-הַחֶסֶד

„az Ö-való a te I-tened, megőrzi számodra a szövetséget és a kegyelmet.” (uo. 7/12.)
Hetiszakaszunk többször ismétli az állítást, miszerint ha Izráel, a zsidó nép betartja a parancsolatokat, ennek érdemeként megkapja az Ígéret földjét, annak minden javaival: boldogságot, hosszú életet, gazdagságot, elégedettséget. Ha viszont nem tartja be, nem lesz része ezekben. Izráel fiai ennek ellenére a בְּמִדְבַּרkönyvében olvasottak alapján többször fellázadtak, engedetlenek voltak, sőt még bálványt is imádtak. Ennek ellenére megkapják az országot, Izráel földjét? Nincsen ebben ellentmondás? Igaz, nem a pusztai nemzedék kapta meg az országot, hiszen azok meghaltak a sivatagban, hanem gyermekeik. Nagyon emberi, gyermekdeden aranyos, ugyanakkor racionális vitáról olvasunk a Midrás Rabba Devárim 3/11-ben. Mózes nem bízik a zsidók parancsteljesítésében. Le sem tagadhatja szkepszisét, mert az Ö-való mindent tud, sőt el is mondja: רָאִיתִי אֶת-הָעָם הַזֶּה, וְהִנֵּה עַם-קְשֵׁה-עֹרֶף הוּא „Láttam ezt a népet, és íme kemény nyakú nép ez.” (V.M.9/13.) Mózes könyörögni kezd az Ö-valóhoz, azzal védve népét, hogy az semmiben sem vétkes. A parancsolatok betartása, rájuk nem vonatkozik. A következőkkel érvel: „Világ Ura, csak nekem lett megparancsolva, hogy betartsam be a micvákat. Rájuk, népemre, a parancsok nem vonatkoztak, sőt, nem is ismerték azokat.”
A kijelentés azért meglepő, mert már jóval a Szináj hegyi Tóraadás után állítja mindezt Mózes Tanítómesterünk. Erre az Ö-való visszakérdez: „Hogy-hogy nem volt megparancsolva?”
Mózes először meghökken, majd kivágja magát a megcáfolhatatlan válasszal: „Nem! Hiszen mit mondtál a Szináj hegyen? Azt mondtad, hogy „Én vagyok az Örökkévaló aTI I-tenetek?” Nem! Te Ö-való nem azt mondtad. Te ezt mondtad: אָנֹכִי יְהוָה אֱלֹהֶיךָ„Én vagyok az Ö-való, a TE I-tened….” (V.M.5/6.) Azt mondtad, hogy „Ne legyenek NEKTEK más isteneitek”? Nem Ö-való! Nem azt mondtad! Te azt mondtad: לֹא-יִהְיֶה לְךָ אֱלֹהִים אֲחֵרִים„Ne legyen NEKED más I-tened…”!
A kommentátorok szerint, azért olvassuk egyes számban: „TE I-tened”, „Ne legyen NEKED”, mert nemzedékről nemzedékre, generációról-generációra ez a parancs minden személyre egyedileg vonatkozik. Devárim Rabba cáfolja ezt. Szerinte ez ott és akkor, valóban csak Mózesre vonatkozott, a zsidó nép védelme érdekében.

Olvassuk: : מַמְרִים הֱיִיתֶם, עִם-יְהוָה, מִיּוֹם, דַּעְתִּי אֶתְכֶם „Engedetlenkedők voltatok az Ö-való iránt, amióta ismertelek benneteket.”(V.M.9/24.)
Ez a mondat felvet egy fontos vallási kérdést: mi az elsődleges a vallásban? וּשְׁמַרְתֶּם וַעֲשִׂיתֶם„megőrizitek és teljesítitek azokat” (uo7/12.)
Első a tevőlegesség? A micvák megtartása? A másik kérdés: „mi a hit?” és „fontos-e a hit? „Kell” hinni I-tenben a vallásos zsidónak, vagy elég betartani a micvákat? Mit jelent, ha valaki hisz ugyan I-tenben, de nem tartja be azokat? A micvák megtartása, önmagában vallásosság?
A micvák teljesítésének kérdésében, fontos szempont a személyes viszony, a tudatosság. Kérdés, hogy ez a viszony általánosítható-e? Vajon az egész népre vonatkozik-e? Vagy fontosabb szempont a személyes viszony? Tény, hogy az egyén a néphez tartozik. Ugyanakkor az is tény, hogy az egyén, mint szubjektív faktor van „viszonyban” I-tennel, mint a transzcendencia objektumával.
Azאמונה , hit kérdése még összetettebb. Az אמונה, hit oldaláról a zsidó vallás transzcendentálisan megközelíthetetlen. Nem a hit a zsidó vallás alapja, hanem a tudás alapú racionalitás.
I-ten, racionálisan nem határozható meg. I-ten empirikus (érzékszervi) meghatározása lehetetlen, sőt ennek kísérlete Tórai tilalom:לֹא-תַעֲשֶׂה לְךָ פֶסֶל, וְכָל-תְּמוּנָה „Ne készíts magadnak faragott képet, vagy bármilyen alakot.” (II.M. 20. és V.M. 5/8.) I--tent tilos akár gondolatban elképzelni. I-ten szellemi létező. Ugyanakkor I-tenről fantáziálni, csak vizuálisan, képi formában lehet. Ez pedig blaszfémia, I-tenkáromlás. Is-ten verbális megszólítása is tilos, hiszen:לֹא תִשָּׂא אֶת-שֵׁם-יְהוָה אֱלֹהֶיךָ, לַשָּׁוְא „Ne vedd az Ö-valónak, a te I-tenednek Nevét álságra….” ( uo.) A Tóra szerint a néven-nevezés birtoklás. I--ten az élőlényeket úgy adta az ember birtokába, hogy felszólította: az ember adjon nevet azoknak.ַוַיָּבֵא אֶל-הָאָדָם, לִרְאוֹת מַה-יִּקְרָא-לוֹ; וְכֹל אֲשֶׁר יִקְרָא-לוֹ הָאָדָם נֶפֶשׁ חַיָּה, הוּא שְׁמוֹ. „….És elhozta az embert, hogy lássa, minek nevezi őket, és bárminek nevezi is ember mindegyik élő lényt, az legyen a neve.”(I.M.2/19.)
I-ten tapasztalati, tehát posteriori felfogása is lehetetlen. I—ten csak priori, tehát az elme, az értelem, következtetés útján értelmezhető. I-ten csak a teremtésen keresztül „ismerhető”. A parancsolatok, a micvák betartása, az áldások által elismerjük I-tent. Persze a kérdés önmagában paradoxon: egyáltalán nem biztos, hogy a világ, mint teremtett valóság, megismerhető-e?
Mindezek nem vonatkoznak a hit kérdéséhez. A hit viszonylagos és esetleges. Nem konstans. A hit nem állandó. A hit mértéke, alanya és tárgya viszonyában változik. A zsidó nép nem hihet abban, amit nem ismer, amit nevén nem nevezhet. A zsidó vallási, Tórai megfogalmazás szerint, a zsidó nép és I--ten viszonya: a szövetség. A zsidó nép kapcsolata I-tennel a micvák betartása által „materializálódik”. A parancsok teljesítése a szövetségen belül: lemondás. A személy a parancsok teljesítésben lemond valamiről I-ten javára. Mégpedig öncélú lemondással. Ugyanis a zsidó vallás semmilyen túlvilági ígérettel nem kecsegtet. A Tóra a 613 parancsból mindössze két parancsnak adja meg konkrét jutalmát. Tulajdonképpen nem is a konkrét jutalmat, hanem mint később látni fogjuk, a jutalom opcióját. A két Micva: az apa és anya tisztelete, és a „ha madárfészek kerül eléd és az anya ül a fiókákon, vagy tojásokon, ne vedd el az anyát és fiaikat együtt…. לְמַעַן יִיטַב לָךְ, וְהַאֲרַכְתָּ יָמִים. „hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy.” (V.M. 22/6-7.). A Jeruzsálemi Talmud bemutat egy ellenpéldát, mely magyarázat egyben, a hit labilitásának kérdésében.
A történet Elisaben Abujáról szól, akit a Talmud „Áchér”-nek, „Másnak”, hitehagyottnak, „idegennek” nevez. Pedig rabbi Elisaben Abuja, Talmudi bölcs volt: Jochanan ben Zákkáj tanítványa. Az Ő tanítványa, nem kisebb személyiség, mint rabbi Meir, a „Tóra fáklyavivője”. Bölcseink megdöbbennek Elisa rabbi hitehagyásának egyedülálló tényén.
A Talmud Chagiga traktátus 14/2, valamint a Toszifta II. misztikus történetében is találkozunk Elisa rabbival, melyben magyarázatot kaphatunk „Ácher” hitehagyására.
„Négy férfi jutott be a Paradicsomba: Ben Azzaj, Ben Zóma, Ácher és rabbi Akiba.” A történethez tudnunk kell, hogy „Paradicsom” alatt a Talmud, átvitt értelemben, a világ végső kérdéséhez való hozzáférést, a misztikus kutatásokban való elmélyülést érti. A történet folytatódik:
„ Ben Azzaj, látomása után nem sokkal, meghalt. Reá vonatkozik a 116. Zsolt. 15.:יָקָר, בְּעֵינֵי יְהוָה-- הַמָּוְתָה, לַחֲסִידָיו „Drága az Ö-való szemében jámborainak halála.”
Ben Zóma látott és megzavarodott. Reá vonatkozik a Példabeszédek 25/16: דְּבַשׁ מָצָאתָ, אֱכֹל דַּיֶּךּ פֶּן-תִּשְׂבָּעֶנּוּ, וַהֲקֵאתוֹ. „Mézet ha találtál, egyél amíg elég neked, nehogy jóllakván vele, kihányd azt.”
Ácher (tehát rabbi Elisa) miután látott, kitépte az ültetvényeket. Reá vonatkozik a Kohelet 5/5: אַל-תִּתֵּן אֶת-פִּיךָ, לַחֲטִיא אֶת-בְּשָׂרֶךָ, „Ne engedd szádnak, hogy vétekbe ejtse a te testedet.”
Rabbi Akiba bement sértetlenül és kijött sértetlenül. Reá céloz az Énekek Éneke 1/ 4:מָשְׁכֵנִי, אַחֲרֶיךָ נָּרוּצָה „Vonj engem, utánad hadd szaladjunk.”
Bölcseink igyekeztek megérteni eretnekké válása okát. Fontos, hangsúlyozni, hogy megbocsátani nem voltak hajlandók. Elisá hite akkor rendült meg, amikor meglátott egy embert, aki az anyamadár szeme láttára kivette a fiókákat a fészekből. A Tóra ezt tiltja. Előírása szerint az anyamadarat el kell hessegetni, ha fiókáit vagy tojásait el akarja venni: nem szabad fájdalmat okozni annak. Az ember fölmászott a fára, megszegte a Tóra előírását, és baj nélkül lemászott. Más alkalommal, másik embert szintén fölmászott egy madárfészekhez. Ez elhessentette az anyamadarat, és amikor lemászott, megmarta egy kígyó, és meghalt. Elisá megdöbbent: hiszen a Tóra hosszú életet ígér annak, aki betartja a parancsolatot, aki megkíméli az anyamadarat a fájdalomtól! A Talmud szerint ekkor veszítette el hitét és ekkor fogant meg benne a tagadás gondolata. A Talmud Chagiga traktátus 15. szerint Elisa rabbi hitehagyása szombati napon történt, és mindenki szeme láttára. Összetalálkozott ugyanis egy közismert prostituálttal, és ajánlatot tett neki. Az erkölcstelen nő meglepetten kérdezte: „Nem Elisához van szerencsém?" Erre a rabbi (Szombaton) kihúzott egy retket az ágyásból, és átadta a hölgynek. "Bocsánat”- mondta a nő- „Tévedtem! Ez az ember nem lehet rabbi Elisá. Ez az ember valaki más (ácher)!" Nos, megtudtuk, hogyan ragadt a rabbira az „Ácher” név.
A micvák betartásának vagy be nem tartásának kérdésében azt tanuljuk, hogy bárhogyan is élt valaki, bármikor, még halála órájában is megtérést gyakorolhat. A תשובה„megtérés” annak számít, mintha egész életében betartott volna minden törvényt. Ebben a tekintetben is megható rabbi Elisa, az „Ácher” története.
Meir rabbi a hűséges tanítvány nem szakított rabbi Elisával. Kapcsolatuk töretlen maradt, annak ellenére, hogy rossz szemmel nézték rabbi Meir ragaszkodását mesteréhez. A Talmud ezzel mentesíti a hű tanítványt: „Meir gránátalmát talált: a belsejét megette, a héját kiköpte...".
Rabbi Meirnek tudomására jutott, hogy mestere nagyon beteg: halálán van. Elment és kérlelni kezdte, hogy térjen meg. Elisá megkérdezte, hogy nem késő már megtérnie? A tanítvány bíztatta, hogy sosem késő. Az élet utolsó percében is elfogadja I-ten a megtérést... Ezt hallván Elisá sírva fakadt, és örökre lehunyta szemét. A Talmud nagyon szemléletesen mutatja be a zsidók optimizmusát rabbi Meir, a tanítvány, pozitív következtetésén. Az élettelen test felett,ezt mondta rabbi Meir: „Úgy tűnik, a mesterem megtért halála előtt..."
A történethez hozzátartozik még egy epizód. Elisa rabbinak két lánya volt. Apjuk kiközösítése után, az éhhalál szélére jutottak. Jehudához, a fejedelemhez fordultak. Juda Hánászi tanácstalan volt: segíthet-e a hitehagyott lányain, ha azok „Ácher” lányai. A lányok azt mondták: „Ne nézd ki volt, nézd, amit tudott”. Rabbi Jehuda Hánászi sírva fakadt és rögtön gondoskodott a lányok megélhetéséről.
Szemléltető példa ez a tudás hittel szembeni prioritásáról.

írta: Szerdócz J. Ervin rabbi