בייה

Veszchanan וָאֶתְחַנַּן

A hetiszakasz tartalmából

A hetiszakasz azzal kezdődik, hogy Mózes elmondja Izráel fiainak, hogyan esdekelt az Ö-valónak azért, hogy engedje bemenni Izráel földjére. Mózest, könyörgése ellenére, I-ten elutasította, és azt mondta, hogy menjen fel egy hegyre és onnan tekintsen szét az Ígéret Földjén. (V.M. 3/22–29.)
Folytatván a „Tóra áttekintését”, Mózes leírja az Egyiptomból való kivonulás történetét, a Tóraadást, amely események szerinte is példa nélküliek voltak. „Vajon… történt-e ilyen nagy dolog, vagy hallható volt-e ilyesmi? Vajon hallotta-e valaha egy nép, amint szól I-ten a tűz közepéből, úgy, amint te hallottad, és életben maradtál? …Teneked megmutattatott, hogy megtudjad, hogy ő az Ö-való, az I-ten; nincs kívüle más.” (V.M. 4/1–24., 32–40.)
Mózes vizionálja, hogy az eljövendő nemzedékek el fognak fordulni I-tentől, bálványokat fognak imádni. Megjósolja, hogy ezért majd száműzik őket országukból. Büntetésük az lesz, hogy „szétszóródnak” a népek közé. Előrelátja, hogy a „szétszóratattásban”, majd újra I-ten felé fordulnak, visszatérnek a parancsolatok megtartásához. (V.M. 4/25–31.)
Mózes kijelöl három menedék várost a Jordán folyó keleti partján, ahova a nem szándékos emberölést elkövetők menekülhetnek az áldozat bosszúra vágyó rokonai elől. (V.M. 4/41–43.)
A hetiszakasz tartalmazza még a Tízparancsolat ismétlését, valamint a Smá „imát”, amelyben a zsidó nép hitvallomását nyilatkoztatja ki: I-ten egységét, („Halljad Izráel, az Ö-való, a mi I-tenünk, az Ö-való egy!”); továbbá I-ten szeretetének és Tórája tanulmányozásának micváját, valamint a parancsolatot, hogy „ezeket az igéket” tfilin formájában karunkra és homlokunkra kössük, mezuzákba rakva pedig otthonaink ajtófélfáira erősítsük. (V.M.4/44–6:9.)
Mózes előre figyelmezteti a zsidókat, hogy amikor elfoglalják, majd „lakják” Izráel országát, és sok jó éri őket, ne felejtsék el Ö-való I-tenüket, ne házasodjanak a Föld népeivel, és ne restelljék megsemmisíteni a bálványokat, mivel ők „I-ten szent népe”. (V.M. 6:10/7:11.)

A hetiszakaszt általában a Tisa be Áv-ot követő Szombaton olvassák fel. Ebben az évben Tisabe-Áv, tehát Áv hó kilencedike, a zsidó gyásznap, ami 25 órás böjttel jár, melyen megemlékezünk a két Szentély lerombolásáról, Szombatra esik. Mivel Szombaton nem lehet böjtölni az emlék-böjtnap eltolódik vasárnapra. A Szombatot mely megelőzi a gyásznapot SábbátNáchámunak, a „Vigasztalás Szombatjának” nevezik, az ezen a Szombaton felolvasásra kerülő prófétai rész, Háftárá, kezdő szavai alapján נַחֲמוּ: עַמִּי--יֹאמַר, אֱלֹהֵיכֶם„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” (Jes. 40/1). Bölcseink azt tanítják, hogy maga a Sábbátנַחֲמוּ vigasztal a Szentély lerombolása miatt. A Jeruzsálemi Talmud, JomaTraktátusa 1/1 azt állítja, hogy ha az adott generáció nem építi fel lélekben a Szentélyt, az olyan, mintha az adott nemzedék idejében rombolták volna le.

כג וָאֶתְחַנַּן, אֶל-יְהוָה, בָּעֵת הַהִוא, לֵאמֹר. כד אֲדֹנָי יְהוִה, אַתָּה הַחִלּוֹתָ לְהַרְאוֹת אֶת-עַבְדְּךָ, אֶת-גָּדְלְךָ, וְאֶת-יָדְךָ הַחֲזָקָה--אֲשֶׁר מִי-אֵל בַּשָּׁמַיִם וּבָאָרֶץ, אֲשֶׁר-יַעֲשֶׂה כְמַעֲשֶׂיךָ וְכִגְבוּרֹתֶךָ. כה אֶעְבְּרָה-נָּא, וְאֶרְאֶה אֶת-הָאָרֶץ הַטּוֹבָה, אֲשֶׁר, בְּעֵבֶר הַיַּרְדֵּן: הָהָר הַטּוֹב הַזֶּה, וְהַלְּבָנֹן.

„És esdekeltem az Ö-valóhoz abban az időben mondván: Uram Ö-való, Te elkezdted megmutatni szolgádnak nagyságodat…Hadd keljek át kérlek és hadd lássam azt a szép országot…” (V.M. 3/23-25.)
A hetiszakasz Mózes imájával kezdődik, melyben esdekel az Örökkévalónak, hogy annak ellenére engedje bemenni Izráel földjére, hogy előbb ezt megtagadta tőle. אֶעְבְּרָה-נָּא, וְאֶרְאֶה אֶת-הָאָרֶץ הַטּוֹבָה„Hadd keljek át kérlek és hadd lássam azt a szép országot…” (V.M. 3/23-25.) Is-ten azonban elutasítja kérését.
Miért akart Mózes I-ten akarta ellenére bemenni az ígéret földjére? Büchler Zsigmond: Céne Réne könyve (496. old.) szerint, Mózes tudta, hogy a pusztában, nem volt alkalma sem arra, hogy letérjen az „erkölcs törvényéről”. A tejjel folyó ország a kihívás, ahol bebizonyíthatta, hogy képes megtartani magát és népét az ártatlanság és érintetlen erkölcsiségben.
I-ten megmondja Mózesnek: כִּי-לֹא תַעֲבֹר, אֶת-הַיַּרְדֵּן הַזֶּהnem fogsz átmenni a Jordánon.” (V.M. 3/26.-27.) Mózes remélte, hogy mindezek ellenére bemehet az országba. Ez nem jelent kevesebbet mint azt, hogy nem hal meg idegen földön. Ugyanakkor azt is, hogy tovább él.
A Midrás irodalomból értesülünk Mózes ama vitájáról I-tennel, amely halála kérdésében folytatott: Azt mondta az Ö-való: „Lásd Ádám idősebb volt nálad, mégis érvényes volt rá is a mulandóság törvénye”. „Igen ám, - mondta Mózes-, de Ádámnak csak egyetlen parancsot adtál és azt megszegte”. Mire I-ten: „Igen, de Ábrahám tüzes kemencébe engedte magát dobatni mégis meghalt! „Mózes replikázik: „Igen, ám, de tőle származott a gonosz Ismaél.” „Igen, de Izsák is meghalt, pedig kész volt feláldoznia magát értem”. Erre felelt Mózes: „Tőle viszont Ézsau származott”. Azután I-ten Jákobra hivatkozott, akinek tizenkét igaz fia volt, mégsem kerülhette el a halált. „De vajon felment-e a hegyre és átvette a Tórát?” -, kérdezte Mózes! Izráel százezer emberének megbocsájtasz és nekem nem?” „Igen, - mondta I-ten- az egész néppel elnézőbb vagyok, mint veled.” Ment Mózes fűhöz és fához, hogy imádkozzanak érte! Igen ám, de magunkért kell imádkoznunk, mert az egek elenyésznek, mint a fűst és a föld elpenészedik, mint a ruha. Ment a naphoz, holdhoz, csillagokhoz, hogy imádkozzanak érte! Ők is mondták, hogy magukért imádkoznak. Ment a tengerhez, aki csodálkozva kérdezte: „Te, aki kettéhasítottál engem és annyi csodát műveltél, most hozzám jössz?” Az angyalokhoz is fordult, végül azt mondta I-ten: „megesküdtem vagy te halsz meg, vagy Izráel népe”. Erre Mózes: „I-ten ments! Inkább ezer igaz ember vesszen, mint a néped!” „Tekints akkor anyámra, aki két gyerekét siratja, ne tetőzd fájdalmát velem!” „Mózes, - mondta I-ten: tudd meg, át kell adnod a kormánypálcát Józsuának! Szívesen átadom és leszek a tanítványa! Élj és légy tanítványa”- mondta I-ten: Ment Mózes Józsué sátorába tanulni és megállt szerényen az utolsó sorban. A nép megpillantotta és szólt Józsuéhoz: Mi van? Te ülsz Mózes mesterünk pedig áll? Józsué megszaggatta ruháját és mondta a néppel együtt: Taníts bennünket mesterünk! Mózes kénytelen volt bevallani, hogy már nem képes tanítani. Mózes felkiáltott I-tenhez: Világ ura! Itt az ideje, hogy meghalljak. Mondta I-ten: van még egy órád! Mózes elkezdte megáldani Izráel törzseit. Rövidesen rájött, hogy ez több időt vesz igénybe, ezért egyszerre megáldotta az egész népet. Már csak egy fél órád van, mondta I-ten. Mózes azt mondta a népnek: Bocsássatok meg nekem, hisz annyit zaklattalak benneteket. A nép válasza: Te is bocsáss meg nekünk, hogy annyi nehézséget okoztunk neked. I-ten azt mondta: „még egy pillanat és meghalsz”. Mózes azt felelte: Áldva legyen I-ten neve, mely örökké él és a végtelenségig fennáll. Aztán mondta a népnek: „Ha bementek az országba tartsatok meg emlékezetekben.” Elfelejthetünk?, hisz annyi jót tettél? Mondta a nép! Mózes szívére tette kezét és elérzékenyült: A kezek melyek a Tórát átvették I-tentől, most földbe temettetnek. Alig mondta ki átszellemült és lelke felszállt az égbe. I-ten maga temette el Ádár hó hetedik napján.
A hetiszakasz azon túl, hogy elismétli az עשרת הדברותa Tíz parancsolatot és a יִשְׂרָאֵלשְׁמַע(„Halld Isráel!”) „imát”, a zsidó számára fontos alapelvre hívja fel figyelmünket. A tanulásra, amely Mózes tevékenységének és az V. Könyv, Mózes búcsúbeszédei könyvének, a מִשְׁנֵה הַתּוֹרָה „Tóra ismétlésének könyvének” a célja. Mózes, a Tanítómester erre hívja fel figyelmünket.
וְעַתָּה יִשְׂרָאֵל, שְׁמַע אֶל-הַחֻקִּים וְאֶל-הַמִּשְׁפָּטִים, אֲשֶׁר אָנֹכִי מְלַמֵּד אֶתְכֶם „És most Isráel, hallgass a törvényekre és rendeletekre, amelyekre tanítalak benneteket….” (V.M. 4/1.) Érdekes, nem arra tanítja, hogy „higgyenek” hanem, hogy tudjanak. A hit önmagában szubjektív fogalom, független tárgyának igazság tartalmától. Lehet hinni abban is, ami nem igaz. Tehát a hit lehet akár önámítás, amint azt nagyon érdekesen fejti ki rabbi Hevesi Simon, Maimonidész filozófiájához írt tanulmányában a Dalalat Alhairim-ben. Ezzel szemben a tudás „önbizonyosság”, írja Hevesi.
Láthatjuk a tanulásnak, mint törvények tudásának, milyen a perspektívája a zsidó nép jövőjét illetőleg:
וּשְׁמַרְתֶּם, וַעֲשִׂיתֶם--כִּי הִוא חָכְמַתְכֶם וּבִינַתְכֶם, לְעֵינֵי הָעַמִּים: אֲשֶׁר יִשְׁמְעוּן, אֵת כָּל-הַחֻקִּים הָאֵלֶּה, וְאָמְרוּ רַק עַם-חָכָם וְנָבוֹן, הַגּוֹי הַגָּדוֹל הַזֶּה.
„Őrizzétek és tegyétek meg, mert az a ti bölcsességetek és értelmességetek a népek szemében, akik hallják mind e törvényeket és azt fogják mondani, bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet” (V.M. 4/6.) A Tóra tanulás fontosságáról a Talmud Sabat traktátusa 127a-ban olvassuk: „Ezek a dolgok, amelyek gyümölcsit is élvezzük, és az eljövendő világra is hat: az כבוד אב ואם apa és anya tisztelete,גמילות חסדים jócselekedetek, korai érkezés a zsinagógába reggel és este, הכנסת ארחיםa vendéglátás,חולים בקור beteglátogatásכלה הכנסת lány kiházasítása, לוית המתa halott elkísérése, elmélyedés az imában, béke közvetítése két ember között, és aתלמוד תורה כנגד כלם Tóra tanulása, mindezzel felér.”
A tanulás fontosságát Bölcseinknek a יִשְׂרָאֵלשְׁמַע–ben olvasottból következteti ki:וְשִׁנַּנְתָּם לְבָנֶיךָ„És tanítsd meg gyermekeidet”–ből. De nem csak ennyi, hanem még sok más is kiolvasható. Például, aוְשִׁנַּנְתָּם לְבָנֶיךָ „tanítsd meg ezekre gyermekeidet” (fiaidat)-ból két dolog vezethető le: לְבָנֶיךָfiaidat tanítsd meg, ne lányaidat. Bölcseink tovább mennek és kérdezik: vajon a felmentés egyben tiltás is? Vagyis, hogy tilos a lányoknak tanulni. Persze biztosítanak, hogy ez nem tiltás, „csak” ajánlat és természetesen a nők is tanulhatnak és taníthatnak. Bár rájuk nézve ez nem kötelező. Tovább folytatva a logikai premisszák sorozatát, mi van, ha valakinek „csak” lányai vannak. Akkor az illető felmentést kap a „tanítsd” parancsa elől? Nos a לְבָנֶיךָ„fiaidat” tanítványokra is vonatkozik, nem csak vér szerint gyermekeidre. Mindenkinek kötelesség Tórát tanítni.
Rambam szerint a Misné Tórában és a Hilchot Talmud Tórában ez áll: „Akit apja nem tanított, saját magának kötelessége tanulni.” Ezt a következő Tórai versből vezeti le: וּלְמַדְתֶּם אֹתָם, וּשְׁמַרְתֶּם לַעֲשֹׂתָם„Tanuld azt és őrizd őket hűségesen.” (V.M. 5/1.)
Láthatjuk, hogy az előbbi versben a „ וּלְמַדְתֶּם„tanuld”megelőzi a cselekedetet וּשְׁמַרְתֶּם לַעֲשֹׂתָם„őrizd, hogy megtegyed” Ez logikailag követhető: a tanulás vezet a micvák tudatos megőrzéshez. Ha egy Tórai parancsot, micvát, ösztönösen és nem tudatosan tartunk meg, akkor az nem minősül tanulásnak. Folytatva az érvelést, a tanulás „sem elegendő” a micvák megtartásához. Ugyanakkor a tanulás önmagában fontos, függetlenül annak következményétől. Amint láttuk a tanulás eredménye nem csupán a megértés, tudás, hanem a következtetés, különböző akár ellentétes részek szintézise, egy új logikai eredményként.
Rambam folytatja az érvelést (Talmud Tóra 5) „Ahogy parancs, hogy tanítsa fiát, úgy az is, hogy saját magát tanítsa.” Minden zsidó köteles tanulni, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag. Köteles idejéből tanulásra áldozni. וְהָגִיתָ בּוֹ יוֹמָם וָלַיְלָה „ Ismételd éjjel nappal” ( Jósuá.1/8.)
Kidusin 30a-ban rabbi Safta, rabbi Jósua ben Hanina nevében mondja: „Ne úgy olvasd: וְשִׁנַּנְתָּם „tanítsd” (fiaidat), hanem ושלושתם „hármójukat”. Az évet három részre kell osztani: egyharmadát Tórával, egyharmadát Misnával, egyharmadát pedig Talmud tanulással kell tölteni.
Egy ellenvetés: „Honnan tudja valaki meddig fog élni?” Azaz ha meghal év közben kevesebbet fog tanulni egyikből, mint másikból. Gemara kiegészíti: „Nem szükséges tudni, ha napját osztja három részre.”„
Toszfotrabénu Tám a Szanhedrin 24-ben található szójátékra, ahol Babilon nevét az „Összekeverni” igéből származtatja, hozzáfűzi, hogy a Babilóniai Talmud azért „kevert”, mert mindhármat, a Tórát, a Misnát és a Gemarát is tartalmazza.
Rámbám szerint a hármas felosztás: első harmad Írásbeli Tan, második harmad Szóbeli Tan, harmadik harmad Bölcselet, hogy megértse a kiinduló pontokat, egyes dolgot le tudjon vezetni a másikból és össze tudja vetni őket. Hogy megértse a technikákat melyekkel a Tóra értelmezhető. Hogy meg tudja határozni az alap erényeket és meg tudja állapítani mi a tilos, és mi a szabad.. Ez az, amit Gemarának hívunk.”


Epilógus

Áv hó 9. a nagy gyász és böjt után hat nappal következik Áv hó 15-e.
A Misna maszeret Taanit azt mondja: Sohasem volt olyan jó napja Izráelnek, mint Áv hó 15-e és JomHá-Kippurim.” Mi az amiben Áv 15-e hasonlít Jom Kipurra?
Bölcseink magyarázzák, hogy Jom Há-Kippurim napján hallgatta meg az Ö-való Mosérábénu könyörgését, hogy bocsásson meg azoknak, akik részt vettek az aranyborjú imádásában. Mózes ezen a napon jött le a hegyről a Törvénytáblákkal.
Hat jó esemény történt Áv. hó 15-én.

  • I. „Megszűnt a pusztában való meghalás.”
    600.000 ember jött ki Egyiptomból és lett arra ítélve, hogy a pusztában fog meghalni. Minden Áv hó 9-én, meghalt 15000 Egyiptomban született ember. A negyvenedik évben, amikor ott álltak az ország határán, ezen a napon az utolsó 15000 is felkészült, hogy meg fog halni. De az Ö-való megkegyelmezett nekik visszaemlékezve szenvedéseikre. Nem kellett meghalniuk. Azt gondolták, hogy tévesen jelölték ki az Újhold napját és még nincsen 9-e. De megjelent az égen a telihold, ebből kiderült, hogy elmúlt 9-e és nem haltak meg. Nem csak az életet kapták ajándékba, hanem a kémek bűne is törlésre került. Ezért mondják bölcseink: „Soha sem volt ünnep Izráelben Áv hó 15-hez és Jom HáKippurimhoz hasonló!” Mert nincsen nagyobb öröm, mint a bűn levezeklése és megbocsátása. Bírák könyve alapján tudjuk, hogy minden évben megünnepelték az „Érdemek megjutalmazását”. Azért mert az érdemek vagy vétkek döntik el, hogy ez szerencsés vagy szerencsétlen nap. Héberül a bűn büntetése „adósság, tartozás. az „érdem jutalma” egyszerűen „csak” érdem.
  • II. és III. Két házassági tilalom eltörlése. (IV.M. 27/1-11). „Cölofchád lányai”- ból levezették, hogy fiú örökös híján, ha lány örököl, nem házasodhat más törzsbelivel, hogy ne kerüljön más törzshöz az örökség.
    Bírák könyve 19-21. fejezetben a „Givoai ágyas” esete miatt megesküdtek Izráel fiai, hogy „senki közülük ne adja lányát Benjamin törzsbelihez”.
    Mindkét házassági tilalmat Áv hó 15-én törölték el. A törzsek belátták, hogy Benjámin törzse „egy törzs ki lett hasítva Izraelből.” Viszont megesküdtek, hogy „nem adjuk hozzájuk lányainkat” (Bírák 21/6-7.) Találtak egy megoldást, hogy az eskü csak a bűnös nemzedékre vonatkozzon, az utánuk jövőkre már nem. Áv hó 15-én megengedték, hogy asszonyt „raboljanak maguknak” Siló lányai közül, amikor azok „majd a szőlőkben táncolnak” (Bírák 21/19.) Ekkor kezdődtek a vegyes házasságok, ezt a napot a Bírák könyve az „Úr ünnepének” nevezi. (Bírák 21/19.) A Taanit traktatus ezt a napot „siduch”-nak nevezi, (sadchen= házasságközvetítő) házasságközvetítésre alkalmas napnak.
  • IV. Hosea ben Ela megszüntette az utak őrzését.
    Slomo király halála után kettészakadt az ország, Izráelre (észak) és Judára (dél). Izrael királya Rechavam volt, Slomo fia. Juda és Benjamin törzse felett Jörovám Névát fia uralkodott. Izráel királya attól félt, hogy az Izráel-béliek a jeruzsálemi zarándoklat miatt, Juda felé fordulnak. Őröket állított Jeruzsálem felé vezető úton. Hogy pótolja a zarándoklatot, szentélyt állítatott fel Bét-él-ben, Dán törzs területén, ahol bika szobrokat állítatott. Az utolsó Izráeli király Hosea ben Ela megszüntette az őrzést, megengedte a zarándoklatot, enyhítve a szakadékot a két ország között.
  • V. Befejeződött a Szentélybeli áldozat számára végzett favágás.
    A Tóra parancsa szerint: „Örök tűz égjen az Oltáron, ki ne aludjék.”(III.M. 6/6.) A második Szentély korának elején, a Babilóniai fogság után, Izrael romokban volt. Szinte lehetetlen volt fát találni a tűz fenn tartásához. Tilos volt hosszú távolságra fát szállítani. Akinek sikerült önkéntesen fát hoznia „fa áldozatnak” nevezték áldozatát. Áv hó 15-e volt az utolsó nap, amikor használható fát hozhattak. Az Oltáron égetett fa nem lehetet nedves, szuvas, férges. Áv hó 15-e után kezdődtek a hideg, nedves hónapok. Eddig kellett felhalmozni a fát egész évre. Ezt a napot „tévérmágél” azaz szekercetörőnek nevezték, ilyenkor derült ki van-e elég fa a jövő évre. Mindig volt és ezért örömünnep.
  • VI. Ezen a napon lehetett eltemetni Betár város áldozatait.
    Ekkor és ezért iktatták be a „ברכת המזונ” az Asztali áldásba a „הטוב המטיב” „jó és jótevő” áldást. Amikor elesett Betár, a rómaiak megtiltották a halottak eltemetését. Kettős csoda történt Áv hó 15-én:
    Ezen a napon feloldották a tilalmat a rómaiak. Ezért mondjuk, a „jótevőt” (הטוב).
    A holtestek nem indultak bomlásnak a tiltás alatt, és dögevők nem nyúltak hozzájuk. Ezért mondjuk a „jóságost” (המטיב).


Ezért Áv hó 15-én:

  • nem mondanak „táchnunt” (bűnbocsátó imát);
  • nem mondanak gyászbeszédet (heszped);
  • ha ezen a napon chupa van, (házasságkötés), a házasodók fel vannak mentve a böjt alól.



írta: Szerdócz J. Ervin rabbi