Szerdócz J. Ervin rabbi írásai

Mártír Istentisztelet 2016.07.24.



Yom Kipur 2014. okt. 3.
Kol Nidre

יחיד גאה Dicsőséges Egyetlen.
לעמך פנה זוכרי קדשתךNézz népedre, amely emlékezik szövetségedre.
יודע תעלמותTitkok tudója!
קבל ושמע צעקתנושועתנוFogadd jajunkat, hallgasd meg kiáltásunkat!


Drága Testvéreim!
Ősz van. Bármilyen erősnek, magabiztosnak, vagy gyengédnek és érzelmesnek érezzük magunkat, ezekben a napokban lelkünket, a sors kiismerhetetlensége felett érzett viszolygás hatja át. Ezt az orvostudomány őszi aszténiának nevezi. Az orvostudományon túl azonban itt másról is szó van. Ez az őszi, félelemmel teli elmélyülés minden generációnak és minden személynek felteszi a maga kérdését. A félelem független a vallástól, független a hit mértékétől is. Független nemtől és kortól. Független egészségi állapotunktól és független lelkünk állapotától is.

Ez a félelem a sorsunk félelme, az, ami fölött nem rendelkezünk. A kérdés így hangzik:
„Vajon megélem a jövő tavaszt?”
„Vajon melyikünk éli meg a következő tavaszt!”


Kol Nidre este van! Az év legszentebb estéje. Aשבת שבתון a Szombatok Szombatját köszöntő ünnep előestéje. Az a nap köszönt ránk, mely hitünk szerint meghatározza sorsunkat, jövő évünket, életünket. Ezen az estén átérezhetjük a zsoltár- irodalom filozófiai mélységét:
נָשָׂאתִי אֵמֶיךָ אָפוּנָה.
„….most érzem át a Tőled való félelmet, olyan félelemmel, hogy majd elveszem.”

A vallás felteszi a maga kérdését. A kérdés a jövő megfoghatatlanságának talánya. Hisszük az ima szerint, hogy

וביום צום כיפור יחתמון
Ezen a napon lesz bepecsételve sorsunk:

מי יחיה ומי ימות ki fog élni és ki fog meghalni.
מי ינוח ומי ינוע kinek lesz nyugalmas élete és kinek lesznek zaklatott napjai.

A zsidó nép, a zsidó vallás eredendően optimista. Hirdeti, hogy az élet végessége mellett, amíg élünk, sorsunk hordozza a megoldást. Mindenből van kiút. De a megoldást az ember önmaga tudatos jobbá válásában is keresheti és találhatja meg. A reménybeli megoldás megjön, ha az ember lelke mélyén tudatosodik a jó szándék. A sors megváltozik, jobbra fordul, minden esetben, ha az embert a jó szándék vezérli.

Ünnepi imánk hirdeti:
ותשובה ותפלה וצדקה מעבירין את רע הגזרה
„A megtérés, az ima és a jótékonyság elháríthatják a rossz végzést!”

Ezen a Szent Ünnepen ezt a megállapítást két történettel szeretném illusztrálni.

Az első történet Szimche Bunema Pzyshai rabbi története. Szimche Bunem rabbi személye nagyon közzel áll hozzám, bár időben közel kétszáz év választ el tőle.

Ő mesélte el a krakkói עיזיק בן יקל (Ejzik ben Jekel) történetét.

Ejzik, történetünk hőse, sok megpróbáltatáson ment keresztül az 1820-as években. Lelkében azonban megőrizte rendíthetetlen hitét. Egyszer álmában megjelent egy angyal, aki különleges utasítást adott számára: „Menj Prágába, a királyi vár hídjánál találni fogsz egy kincset, amely rendbe hozza majd életed. Ejzik azonban nem sok jelentőséget adott az álomnak. De amikor már harmadszor beszélt álmában az angyal a kincsről, felkerekedett és elment Prágába. A hidat azonban éjjel nappal őrizték. Ő pedig nem mert ásni és azt sem tudta hol ásson. Ennek ellenére minden reggel a hídhoz ment és egész nap a híd környéken téblábolt. Rövidesen feltűnt az őröknek és végül kapitányuk barátságosan megkérdezte, hogy keres-e valakit, netán vár valakire? A zsidónak megbízhatónak tűnt a kapitány és elmesélte miféle álom űzte messze Krakkóból, lakóhelyétől, Prága városába. A kapitány kinevette: Te szegény fickó, ebben a rongyos ruhában, szakadozott cipőben egy álom kedvéért idezarándokoltál Prágába? Ja kérem, így jár aki hisz az álmokban! Én is fölkerekedhettem volna, ha hiszek az álmokban. Nekem is megjelent álmomban egy angyal és azt parancsolta, hogy menjek Krakkóba és egy bizonyos Ejzik, Jekel fia házában, a kemencéje alatt ássak ki egy nagy kincset. Elképzelem: Krakkóban minden harmadik embert Ejzik ben Jekelnek hívnak, feláshattam volna a fél várost. A kapitány újra nevetett egy jót. Ejzik pedig meghajolt, hazament, kiásta a kincset a kemencéje alól. Gazdag ember lett, imaházat építetett, amit Ejzik iskolájának neveztek el.

Rabbi Bunem, befejezte a történetet, megállt egy pillanatig, majd azt mondta híveinek:
„Jegyezzétek meg jól üzenetét: Van, amikor az ember élete mélypontra jut. Van, amikor azt a valamit, ami a megoldást hozza sehol a világon, még az igaz embereknél, a cadikoknál sem találhatsz meg. És mégis van egy személy, aki útba igazít, van egy hely, ahol megtalálhatod a megoldást.”

A második történet William Sydney Porter, amerikai novellista tollából született. Az irodalomtörténet őt O’Henry-nek ismeri.

Története szintén kapcsolódik a Kol Nidre esthez. Ez a történet is a megtérésről szól. Ha megváltozik az ember szándéka, hozzáállása környezetéhez, megváltozik az életminősége is. A jiddish mondás:

משנה מקום משנה מזל
„Változtasd meg helyed a világban és megváltozik szerencséd, sorsod is.”

A történet így hangzik:

Amerikában volt egy híres, fiatal, tehetséges bankrabló, egy mesteri kasszafúró. Olyan mesterien űzte tudományát, hogy egyetlen páncélszekrény, amelyhez hozzáfért, nem maradt zárva előtte. Tevékenysége nagyon zavart egy nyomozót, aki megesküdött, ha addig is él, kézre keríti az illetőt. Már nyomában volt, már tudta, hogy néz ki, és már csak arra várt, hogy tetten érje a bankrablót. De a fiatalember összecsomagolta féltve őrzött szerszámait és más néven, elrejtőzött egy kisvárosban. Cipőkereskedéssel kezdett foglalkozni és rövidesen, a város tiszteletbeli polgára lett. A város dúsgazdag banktulajdonosának kisebbik lánya rövidesen érdeklődni kezdett a szimpatikus férfi iránt. Ahogy az lenni szokott, a férfi viszonozta érzelmeit. A nyomozónak tudomására jutott, a fiatalember tartózkodási helye, letelepedett a városkában, várva, hogy majd ott leleplezheti a „kasszafúrót”.
A történet hőse, a kasszafúró és a banktulajdonos lánya, kihirdették eljegyzésüket. Az ünnepségre meghívták a kisváros minden lakóját, így a nyomozó és részt vett az ünnepségen. A fiatalember felismerte a nyomozót, de leplezte meglepetését. A boldog lányos apa, a banktulajdonos, egy eseménnyel tette színesebbé az ünnepet. Bemutatta az új biztonsági páncélszekrényt, ami időzáras volt, így lehetetlenné vált idő előtti kinyitása. A páncélszekrény csak délben 12 órakor volt nyitható, különféle kulcsok beillesztése és számkombináció alkalmazása mellett. Az ünnepségen mindenki álmélkodva állt a nyitott biztonsági csoda előtt. A banktulajdonos idősebb lányának gyermekei is ott játszottak a páncélszekrény körül. Ketten be is másztak, mire a harmadik rájuk csapta a biztonsági ajtót. Már elmúlt dél, így a páncélszekrényt csak másnap délben lehetett volna kinyitni. A bennrekedt gyermekek addig megfulladnak. Pánikhangulat uralkodott el a közönségen. A fiatalember, elnézést kért a jelenlevőktől, lakására ment, rejtekhelyéről elővette szerszámait, visszaballagott a bankba, feltűrte ingujját és rövidesen kiszabadította a bent rekedt gyermekeket. Összecsomagolta szerszámait, visszavette zakóját, odament a nyomozóhoz és azt mondta: Uram, szerencséje van, letartóztathat. A nyomozó felhúzta szemöldökét és azt mondta: „ Uram! Nem tudom, miről beszél. Én Önt nem ismerem.” Ezzel sarkon fordult és elhagyta a várost.

Hogyan egyeztethető össze a két történet a Kegyelem Ünnepével?

A Peszáchi Széder estén idézett, időszámításunk I-II. századában élt rabbi Simon ben Ázáj, akit még évszázadokkal halála után is a jámborság mintaképének tekintettek, tanította:

אל תהי בז לכל אדם ואל תהי מפליג לכל דבר
„Ne nézz le senkit és ne tarts lehetetlennek semmit”
שאין לך אדם שאין לו שעה ואין לך דבר שאין לו מקום
„mert nincsen olyan ember akinek ne jönne el az ideje és nincs olyan dolog, ami valahol ne lenne helyénvaló!”

Ezek a szavak azok, melyek azt tanítják, hogy a jó szándék a negyedik dolog, amely

מעבירין את רע הגזרה
„elháríthatják a rossz végzést!”

Drága híveim! Ezen a szent ünnepen Jesájá prófétát idézem:

דִּרְשׁוּ יְהוָה, בְּהִמָּצְאוֹ; קְרָאֻהוּ, בִּהְיוֹתוֹ קָרוֹב.
„Keressétek az Örökkévalót, mikor megtalálható, hívjátok, amíg közel van.”

Kívánom minden zsidó és nem zsidó testvéremnek, hogy legyetek bekötve a jó élet, az egészséges élet, a békés élet, a jó megélhetés életének könyvébe!

אבינו מלכנו חדש עלינו שנה טובה
Atyánk Királyunk hozz ránk jó új évet!
אבינו מלכנו כתבנו בספר חיים טובים
Atyánk Királyunk jegyezz be minket a boldog élet könyvébe.
אבינו מלכנו פתח שערי שמים לתפלתנו
Atyánk Királyunk nyisd meg a menny kapuit imádságunk előtt!
שלך רפואה שלמה לפניך
Atyánk királyunk küldj teljes gyógyulást néped betegeire.



Rójs Hásónó I. nap. Drose 2014. szept. 24.

הַנִּסְתָּרֹת--לַיהוָה, אֱלֹהֵינוּ; וְהַנִּגְלֹת לָנוּ וּלְבָנֵינוּ, עַד-עוֹלָם--לַעֲשׂוֹת, אֶת-כָּל-דִּבְרֵי הַתּוֹרָה הַזֹּאת
„A rejtett dolgok az Örökkévalóé, a mi Istenünké, de a kinyilatkoztatott dolgok a miénk és gyermekeinké mindörökké, hogy megtegyük minden igéjét ennek a törvénynek.”

Itt állunk kedves híveim ma, a „Félelmetes” napok előestéjén. Megpróbáljuk a nap rejtett értelmének voltát, vidámsággal, jó hangulattal oldani. Egy hónapja, minden reggel megszólalt a sófár félelmetes hangja. Aki ha csak egy percre is erőt vett magán, elgondolkozott. A hang azt hirdette הַנִּסְתָּרֹת--לַיהוָה, אֱלֹהֵינוּ„A rejtett dolgok az Örökkévalóé” לַעֲשׂוֹת, אֶת-כָּל ….לָנוּ"A miénk... hogy, megtegyünk mindent...” Még van idő, hiszen אַתֶּם נִצָּבִים הַיּוֹם כֻּלְּכֶם „Itt álltok a mai napon mindnyájan...” , mindnyájan élünk és jól vagyunk. De, hogy mi lesz holnap הַנִּסְתָּרֹת--לַיהוָה, אֱלֹהֵינוּ „A rejtett dolgok az Örökkévalóé”. Megéljük a tavaszt?

Itt az ősz! Az színek, illatok nem hazudnak.
A tavasz éltet, bár hamarabb alkonyul.
Álmok, képek, szívemben zakatolnak.
Még tudom áltatni magam zavartalanul.

Bevallom, a verset én írtam. A versnek a lényege a záró sor: „Még tudom áltatni magam zavartalanul.” Igen, áltatjuk magunkat, és nem gondolunk a végre. Nem gondolunk az elmúlásra, miközben az óra ketyeg. Hisszük, fáradhatatlan áltatással, hogy valami felé tartunk, pedig egyre kevesebb időnk maradt.
A zsidó vallás nem látványos. Nem imádkozunk térden állva, nem tesszük össze kezünket. Ezeken a napokon, Újév mindkét napján egyszer és a Hosszúnapon, Yom Kipur napján négyszer leborulunk. a földre. Beresit Rabba 52/6- ban ez áll: „הכל בזות השתחויה” „Minden a leborulás érdemén fordul!” Tehát Isten nem is megtérési szándékunk imába foglalt könyörgésére bocsátja meg bűneinket, hanem a leborulásunk érdemén. A Talmud tíz csodáról ír, mely a Jeruzsálemi Szentélyhez köthető :עומים צפופים ומשתחוים רוחים „zsúfoltság volt és mégis volt elég hely, amikor leborultak”.
Mi ez a leborulás? Ez nem más, mint megalázkodás Isten előtt. Önmagunkra vállalt megalázkodás, nem ember előtt, nem hatalom előtt, hanem Isten akarata előtt. Azért olyan kivételes érdem, hogy ettől remélünk életet. Ez olyan érdem, ami visszanyúl az ősidőkbe: ישראל לא נגאלו אלא בזכות השתחויה „Izrael Egyiptomból nem másért váltatott meg, csak a megalázkodásért”, ahogyan olvassuk:

וַיַּאֲמֵן, הָעָם; וַיִּשְׁמְעוּ כִּי-פָקַד יְהוָה אֶת-בְּנֵי יִשְׂרָאֵל, וְכִי רָאָה אֶת-עָנְיָם, וַיִּקְּדוּ, וַיִּשְׁתַּחֲווּ.

„És hitt a nép és midőn hallották, hogy az Örökkévaló megemlékezett Izrael fiairól és látta az ő szenvedésüket, meghajoltak és leborultak.”
A mondatban a különös, hogy a zsidók nem a nyomorúságban, a nyomorúságtól hajlottak meg, hanem meghajoltak Isten akarata előtt, amikor hallották, hogy Isten megemlékezik róluk.

Drága Testvéreim!
A Rójs Hásónó kétnapos ünnep. Tudjuk, hogy ez abból eredt, hogy a szétszórtatásban a zsidó központ áttevődött Perzsiába. Jeruzsálemben kevés zsidó maradt. Azért, hogy az Ünnep, az ima idejének pontosságában ne legyen hiba, kétnaposra tették Bölcseink az Ünnepet.
Az első nap felolvasásra kerülő Tóra rész: וַיהוָה פָּקַד אֶת-שָׂרָה„És az Örökkévaló megemlékezett Száráról.” a második nap וְהָאֱלֹהִים, נִסָּה אֶת-אַבְרָהָם„ Isten próbára tette Ábrahámot”
Az első nap az Örökkévaló a nőkről emlékezik meg, csak másnap a férfiakról. Az első nap Haftárája, a prófétai rész olvasmánya Smuel könyve 1/1-2/10.
Ebben egy csodálatos történetet olvasunk Chánáról, Elkana feleségéről, aki meddő volt. Elkáná másik feleségének Pninaának volt gyermeke. Chánát וְכִעֲסַתָּה צָרָתָהּ גַּם-כַּעַס, בַּעֲבוּר הַרְּעִמָהּ „ez bosszantotta, és hogy felbőszítse Pnina, mivel, hogy Isten elzárta méhét” Cháná elmegy a silói Szentélybe és וַיִּשְׁתַּחוּ שָׁם, לַיהוָה „és leborult ott az Örökkévaló előtt” Ezután az Örökkévaló וַיִּזְכְּרֶהָ יְהוָהmegemlékezett róla és fia született: Smuel próféta.
Chana leborulása és Isten vele való kegyelmének van egy Szigeti vonatkozása is. A történet a szaploncai rabbi Josef Meir Weissről szól. Rabbi Josef végtelenül szerény és alázatos ember volt.
Aztán történt valami, ami megrengette Szapolcát és a rengés eljutott Szigetre is. Történt, hogy Rójs-Hasónó a zsidó új év első napján mentek haza a zsidók az imaházból, köztük Josef Meir is, áthatva a ”rettenetes nap” szentségétől. A csoport elhaladt egy nő mellett, aki az utca porában ült zokogva. Josef Meir a sor végén haladt, megállt és életében először egy asszony könnyes szemébe nézett. Ő, aki hangját sem hallatta soha, megszólította az asszonyt és ez megállásra késztette a többieket is. „Miért sírsz lányom” kérdezte szelíden. Az asszony, aki nem ismerte kifakadt: „Rebe, tíz éve vagyok férjnél, nem szültem gyereket férjemnek! El akar válni tőlem! Mi lesz velem rebbe? Kegyelmezzen rajtam rebbe!”
Aznap Josef Meir olvasta a prófétai szakaszt az istentiszteleten. Hanna történetét a meddő asszonyról, akin Isten megkegyelmezett! Josef Meir nem tiltakozott, hogy rabbinak szólították. Azt mondta az asszonynak: „Menj haza lányom! A Kegyelmes Isten látja könnyeid őszinteségét! De ha nem, én majd beszélek Vele!” Aki halotta az elhangzottakat elborzadt, volt az egész helyzetben valami misztikus szokatlan, nem ismertek rá Josef Meirre. Ahogy az lenni szokott elfelejtették az egészet.
Aztán Svieszkor összegyűltek a zsidók az imaházban ünnepelni, „jelen lenni szinai hegyi Tóra átvételénél”. Az ünnep beköszönte előtt kicsapódott az imaház ajtaja, egy kaftános zsidó lépett be sietve, leborult Josef Meir lábai előtt és azt kiáltotta: „Rebbe! Fiam született, ahogy azt megígérte feleségemnek!
Abban a pillanatban Josef Meir Szaplonca rabbija lett.
De térjünk vissza Chana imájához. Miután gyermeke született, háladalt mondott az Örökkévalónak. Nos, azt várnánk, hogy imája csupa női gyengédség lesz. Ehelyett imája filozófia lett:
„ Az örökkévaló öl és éltet,
Sírba visz és feltámaszt.
Az Örökkévaló tesz szegénnyé és gazdaggá,
Lealáz és fel is emel.
Felemeli a porból a szegényt,
A szemétből kiemeli a nincstelent,
Hogy a nemesek közé ültesse,
És díszhelyet jutasson neki. Mert az Örökkévalóé a föld oszlopai,
Rájuk helyezte a mindenséget.”

És amivel be szeretném fejezni tanításom: רַגְלֵי חֲסִידָו יִשְׁמֹר „Az Örökkévaló vigyázza jámborainak lépteit”
Ezt kívánom rabbinikus áldásommal Önöknek és kedves hozzátartozóinak a következő 5775. évre.





Mártír istentisztelet (2014. Július 11.)


Tisztelt emlékező hallgatóság! Tisztelt vendégeink!

Már 70. éve minden év Tammuz hónapban eljövünk: emlékezni és emlékeztetni.
Az újpesti, rákospalotai, szigetmonostori, leányfalui, pócsmegyeri, tahitótfalusi, váci mártírjainkra emlékezünk.
70. év! יְמֵי-שְׁנוֹתֵינוּ בָהֶם שִׁבְעִים שָׁנָה „Életünk hossza hetven év.” - olvassuk a zsoltárban. 70. év. Egy emberöltő. Aki 44-ben született, ma már majd mindent tudhat az életről. Tanulhatott tapasztalataiból, hibáiból. Élhetett lehetőségeivel, megvalósíthatta álmait. Akikre mi emlékezünk, azoktól mindent elvettek: álmaikat, lehetőségeiket, méltóságukat, életüket. Emlékszünk azokra, akik meg sem születhettek. A karon ülő gyerekekre, férfiakra és asszonyokra, fiatalokra és idősekre. Sokan voltak és sokfélék. Közös volt bennük, hogy zsidók voltak. És ezért kellett meghalniuk fájdalmas, kegyetlen, embertelen halállal.

Emlékezünk az 1944 előtt született - שנהרגו ושנשרפו ושנחקו ושנקברו - megalázott, kifosztott, elhurcolt, elpusztított zsidó testvérünkre. Zsinagógánk áldozataink zsinagógája volt. Testvéreinket elhurcolták. A zsinagógát feldúlták. Feldúlták Is-ten házát is, mely falán ez áll:

כִּי בֵיתִי, בֵּית-תְּפִלָּה יִקָּרֵא לְכָל-הָעַמִּים
„Mert házam minden nép imaháza”

A zsinagógát azóta felújították. De régi fénye, egykori atmoszférája végleg a múlté.

כִּי-אֶבֶן, מִקִּיר תִּזְעָק; וְכָפִיס, מֵעֵץ יַעֲנֶנָּה „Mert kő a falból fog kiáltani és a gerendázat felel majd neki.” - mondja Chabakkúk próféta. A kő tanúja volt, amikor az újpestiek utoljára voltak zsinagógájukban. A fagerendázat tanúja az utolsó napnak melyet most gondolatban felidézünk. Ha tudnának sírni e falak, most zokognának. Ha a gerendázat tudna vigasztalni, most az is szólna velünk.

Emlékezzünk, és idézzük fel az utolsó Szombatot.
1944 Tammuz hónap 17-e volt. A zsinagóga tele. Július 8-a volt Szombat. Bolok Szombatja. Az újpestiek a gettóból a zsinagógába jöttek. Sokan voltak. A hatóság engedélyével eljöhettek imádkozni. A zsinagóga megtelt. Ünnepelte a Sábeszt, a Szent Szombatot. Friedmann Dénes főrabbi jelt adott: el lehet kezdeni az istentiszteletet.
A kántor - Klejn Éliás - közkedvelt hangja nem volt a megszokott. Hangjának rezdülése, az ima átélésének emelkedettsége helyett, a sírás zaklatottsága szólt hangjában. A kántor magyarul megismételte az imát:

„Világ Ura! Örök Istenünk! Őseink Istene! Emlékezz, kérünk őseinkkel kötött szövetségedre. Kérünk, vegyen erőt irgalmad irántunk, legyen rajtunk könyörületed mértéke! Bánj velünk elnézéssel. Bánj velünk, Örök Istenünk kegyelemmel és az irgalom mértékével! Nagy jóságodban hárítsd el haragod néped, városod fölül!”

Hangja elcsuklott. Megállt az imában. Várt egy szót, várt egy csodát. Várt, hogy megszólal a Hang: „Ne féljetek!... Fiaim vagytok, és én Is-tenetek vagyok.”
De a remény hangja néma maradt!
A teli zsinagógában néma csend. Félelem és bizonytalanság.
A 90. zsoltárt már sírva mondta:
כִּי-כָלִינוּ בְאַפֶּךָ; וּבַחֲמָתְךָ נִבְהָלְנוּ.
„...elveszünk, elveszünk haragodban és fellobbanásodban megrémültünk.”
Itt megállt! Várta a hangot! De az Ég továbbra is néma maradt.

„És nincs a földön rettenetesebb, a mennyekben borzasztóbb, a világűrben fagyasztóbb Is-ten hallgatásánál. Ha Is-ten hallgat megáll az idő, kialszik a világosság, nincs már különbség éj és nap között, és színültig telik meg a világ a hallgatás ürességével. „...Nem tudhatjuk, ismerték-e Stefan Zweig félelmetes fogalmazását Isten hallgatásáról. Talán nem ismerték, de azon a Szombaton mindenki pontosan, saját bőrén érezte Is-ten hallgatását. A rabbi mereven a kántort nézte. Pontosan ismerték az imaszöveg értelmét és felfogták a pillanat kegyetlen valóságát:

מִי-יוֹדֵעַ, עֹז אַפֶּךָ; וּכְיִרְאָתְךָ, עֶבְרָתֶךָ
„Ki ismeri haragod hatalmát? Tőle való félelem szerint, ki tudhatja a Te fölindulásodat?”

„Ki tudja mi vár ránk. Ki tudja mi lesz velünk?” - suttogták könnyes szemmel.
Döbbent némaságban hagyták el a zsinagógát. Három napjuk még maradt Újpesten. Még három napig remélhettek.
Aztán kedden, Július 11-én, Tammuz hónap 20-án felhangzott a parancs: „Zsidók! Sorba állni. Irány a vasútállomás!”.
Az út pár száz méter. De számukra végtelen, ahogy fájdalmuk is. Meleg nyári nap volt. Ismerős úton mentek. Ismerős volt minden ház, minden fa. Nem néztek hátra, nem néztek vissza. Számukra megszűnt a „volt”, számukra semmivé vált a „lesz”.
Az úton szomszédokat, barátokat, ismerősöket láttak. De senki sem szolt hozzájuk. Senki sem mondott egy emberi szót. Ahogy a zsoltár mondja:

אֵין-לָהּ מְנַחֵם מִכָּל-אֹהֲבֶיהָ
„nem akadt vigasztalójuk egykori barátaik között”

Szeretett városuk: בָּגְדוּ בָהּ hűtlenné lett, הָיוּ לָהּ לְאֹיְבִים minden ellenségessé vált.
Magukra maradtak. Magukra maradtak fájdalmukban... reménytelenségükben.

קוּמִי רֹנִּי בַלַּיְלָה, לְרֹאשׁ אַשְׁמֻרוֹת--שִׁפְכִי כַמַּיִם לִבֵּךְ, נֹכַח פְּנֵי אֲדֹנָי; שְׂאִי אֵלָיו כַּפַּיִךְ, עַל-נֶפֶשׁ עוֹלָלַיִךְ--הָעֲטוּפִים בְּרָעָב, בְּרֹאשׁ כָּל-חוּצוֹת. „Kelj fel, zokogj éjjel, ..., önts ki vízként szívedet az Úr színe előtt, emeld hozzá kezeid kisdedjeid lelkéért, kik éhségtől elaléltak.”

A történelemben alig volt a Siralmak könyve e szavainak nagyobb súlya, kegyetlenebb aktualitása.
Az állomáson felgyorsultak az események.”Gyorsan-gyorsan!” - az őrök sürgették a felszállást a marhavagonokba. „Gyorsan-gyorsan!”. Már látni sem akarták a zsidókat. Már kellemetlen volt jelenlétük. Már fájni kezdett látni elkeseredett, döbbent arcukat. Már nem tudták elviselni tekintetüket. „Gyorsan-gyorsan!”. El innen, el innen, mert még megszólal a bűntudat. „Gyorsan-gyorsan!” Egy vödör szükségletükre, néhány vödör víz szomjuk oltására. ... Aztán fájó, fülsüketítő robajjal bezárulnak a vagonok ajtai... Gőzmozdony fütty... Kerekek csikorgása... Még el kell viselni a szégyent, a kellemetlenséget, a bezártság kínjait...

De minden útnak egyszer vége. Megérkeztek!... Megérkeztek a semmibe... Még el kellett viselni,... még van a fájdalomból. Elszakítják anyját fiától, apát lányától, hitvestársakat egymástól, szerelmes ifjakat, megőszült öregeket.
Még hátra van egy út. Még hátra van egy utolsó út. Még néhány száz méter... mezitelenül és személytelenül. Még előttük a félelmetes, rémséget sejtető sötét helység... És bezárultak az ajtók. És a furcsa sistergő hang. És elsötétült minden. És már nincsen levegő! És már nincsen hang! Nincsen ölelő kéz!... Nincsen élet! Vége!...

רְאֵה יְהוָה וְהַבִּיטָה, לְמִי עוֹלַלְתָּ כֹּה
„Lásd Örökkévaló és tekintsd, kivel bántál így!”

Emlékezésünk fájdalmas!... Lelkünkben soha be nem gyógyuló seb.
A fájdalom kapuja, mely soha be nem zárul.
... Ma úgy érzem, nincsen ideje a vádnak. Ma nincsen ideje vádolni a kort, a várost, vádolni az embereket. Ma nincs helye számon kérni a Kegyelem Istene ígéreteit.
Ma az emlékezés napja van.
Hajtsunk fejet az ártatlan áldozatok emléke előtt.

יתגדל ויתקדש שמה רבא
„Magasztaltassák és szenteltessék meg, félelmetes nagy szent Neve!”

Fohászkodjunk a Teremtőhöz. Szálljon imánk zsinagógánk falai közül a magasságok felé. Mondjunk édesapákért, édesanyákért. Mondjunk imát testvérért, rokonért!
Mondjunk imát azokért is, akik után senki sem maradt.
Senki, csak emlékük... De emlékük meg maradt, és mi megőrizzük emléküket.
Kérjünk nyugalmat az Örök Életben Újpest és környéke mártírjainknak.

יזכרהו אלהים לטובה עם שור צדיקי עולם
„Idézd fel emléküket Istenünk a világ más jámboraival együtt.”

Testvéreim! Emlékezzünk és hajtsunk fejet mártírjaink emléke előtt!

אבינו מלכנו נקמת דמ עבדיך

Atyánk Királyunk!
Ne felejtsd szolgáid, az újpesti zsidók ártatlanul kiontott vérét.


Az avató beszéd

2014. június 29.

Úgy érzem, mindannyiunk számára, akik részesei lehettünk ennek a nem mindennapi eseménynek, felejthetetlen élmény marad ez a nap. Valami véget ért, s valami elkezdődött. Egy álom, amely most valóra vált s egy új út, melyen haladni kell tovább.

Közösségünk vallási vezetőjét rabbivá avatták.

Ez a nap sok mindent bizonyított.
A család szeretetét, összetartó erejét. A küzdeni akarást, az elhivatottságot, a bizalmat, a kitartást.

Köszönjük Ervin rabbi a tanítást, a törődést, az odaadást, a szeretetet, melyek nélkül mi nem lehetnénk az a közösség, ami most vagyunk. A közösség nevében szívből gratulálunk, kívánunk Neked erőt, egészséget, sok-sok élményt, és sok sikert!

Az avató beszéd, mely szívből szólt és lélekig hatolt:




Tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Tanár urak, a BZSH és MAZASIHISZ tisztelt vezetősége! Tisztelt megjelentek!

Köszönöm mindenkinek, aki osztozik örömömben, amikor ונתה תכף קדשת היום eljöttünk, hogy megéljük és elmondjuk a nap szentségének nagyságát!

ברוך אתה יי אלהינו מלך העולם שהחינו וקימנו והגיענו לזמן הזה Áldott légy Te Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki életben hagyott, megtartott, és engedte megélni a mai napot!”

Tisztelt megjelentek!

A liturgiai évnek van egy egyedülálló imája. Amikor a közösség küldötte egymaga az Örökkévalóval. Oda áll az imapult, az omed elé…. A pillanat emelkedett és megrázó. Ez a személyes felelőség pillanata. A küldött önmaga, önmagáért. A visszatekintés pillanata mely a múltba néz, de a jövőnek szól. Ihletett pillanat! A küldött halk, koncentrált hangon vallomást tesz az Örökkévalónak. Vallomást tesz és könyörög:
הנני העני ממעש
ונפחד מפחד יושב תהלות ישראל
„Én az érdemtelen, remegve és félve állok eléd, ki Izrael felett trónolsz.
באתי לעמד ולהתחנן לפניך על עמך ישראל אשר שלחוני
itt állok, hogy könyörögjek Hozzád azokkal és azokért, kinek küldöttje vagyok,
אף על פי שאיני כדאי והגוך לכך
itt állok, ha nem is vagyok arra érdemes és hivatott!”

Tisztelt megjelentek! A mai nap életem kiemelkedő napja!
הנני העני ממעש Én az érdemtelen remegve és félve állok az Örökkévaló és Önök előtt. A nap, melyen minden átértékelődik életemben. Kitüntető pillanat, de egyben a kétségek pillanata is.
Nem tudom, mivel, nem tudom hogyan érdemeltem ki sorsomtól, hogy eljutottam ide . Nincsenek különleges érdemeim. Nincsen különleges tehetségem. Nem halottam és nem ért el hozzám a kiválasztottság, az elhivatottság hangja. A לחי ראי az „élő látás kútjának” vizéből sem ittam. Ami még fájóbb, már nem vagyok fiatal . De megvan bennem a képesség, ami éveim száma fölé emel: tudok álmodni!
Álmodó vagyok, mint József , és álmaim nem hagytak el akkor sem, mikor életem mélypontjára jutott. Gödörbe kerültem. Márpedig a gödörben az embernek nem sok kilátása marad. A gödörmen csak azálmodozónak van kilátása.

Tulajdonképpen EGY perspektívája marad. Amint olvassuk a 121. zsoltárban:

אֶשָּׂא עֵינַי, אֶל-הֶהָרִים מֵאַיִן, יָבֹא עֶזְרִי
„Szemeimet a magasságokba emelem, honnan jöhet segítségem?”
A Gödör kilátása, egyedül az ég.
Megragadtam a kilátást és az égbe tekintettem.
לֹא-נָבִיא אָנֹכִי, וְלֹא בֶן-נָבִיא אָנֹכִי
„Nem vagyok próféta, prófétának fia sem vagyok.”
De tovább álmodom, mint József, kinek nevét viselem. Meggyőződéssel hiszem, hogy megvalósítom álmom: ahogyan Ámosz próféta mondja כִּי-בוֹקֵר אָנֹכִי mindent elkövetek, hogy közösségem tanítója és jó pásztora leszek.

A mai nap nem valósulhatott volna meg, ha az ORZSE Egyetem rektora Schöner főrabbi, mesterem nem látja meg bennem, az arra érdemeset. Bátorított és bíztatott, hogy tanuljak. Szívből köszönöm Rektor Úr. Köszönöm azt is, hogy Ön annyi sok más mellett megtanított, ….belém oltotta felelőségét annak , hogy 70 évvel Auschwitz után, fényt és vidámságot kell vinni annyi sok tévelygő zsidó életébe. Megtanított választani: דרך אמת Az igazság útja helyett דרך שלום a béke útján járni.

A mai nap nem valósulhatott volna meg, feleségem, családom segítsége nélkül. Családom nyugodt hátteret biztosított a tanuláshoz. Minden terhet levettek vállamról. Köszönöm szépen Évának, drága feleségemnek. Köszönöm szépen gyermekeimnek Bianka és Orsikának, mindig mellém álltatok biztatásotokkal! Köszönet Mikinek, Bianka férjének, aki mindent átvállalt a ház körüli szükséges munkákból. Óriási segítségért jelentett. Unokámnak Noámnak köszönöm, hogy kedvességével sok erőt adott, kilendített a tanulás holtpontjaiból. És köszönöm Orsikámnak és férjének Elirámnak, hogy Jeruzsálemben a Kotelnél imádkoztatok értem. Hittetek bennem és biztatásotok erőt adott. Köszönöm Sálevnek kis unokámnak, hogy világra jötte új színt és reményt ad a jövőmet illetőleg.

Ez a mai nap nem valósulhatott volna meg, elkötelezett tanáraim, mestereim hivatástudata nélkül. Ez nem történhetett volna meg, ha nem bíznak annyira bennem. Biztattak, amikor kétségek között vergődtem: „bátorság”, „csak így tovább”, „menni fog”! Köszönet tanáraimnak: professzor Slomovits Eliezer, Domán István főrabbi professzoroknak, Weisberger Pichasz rabbinak, Darvas István, Róna Tamás, Echrenfeld Aser, rabbiknak. Smuel Spitzer professzornak, Oláh János, Kiss Endre, Lichmann Tamás, Uhrmann Iván, Haraszti György, Gábor György, Komoly Judit és az ORZSE minden tanárának.

A mai nap nem valósulhatott volna meg Deutsch Róbert főrabbi nélkül sem. Vele 25 éve minden reggel a Bethlen téren imádkozom. Belém oltotta az ima emelkedett pátoszát. Tőle tanultam a rabbi felelősség önmagára kivetett szigorát.

És végül de nem utolsó sorban a mai nap nem valósulhatott volna meg, ha 2003-ban nem lettem volna kinevezve Pesterzsébet - Soroksár - Csepel Körzet közösség szellemi vezetőjének. 2008-ig szolgáltam a közösséget. Szeretettel és türelemmel fogadtak. Kezdeti lépéseimhez erőt, lendületet adtak. Hat éve, 2008-tól, az Újpesti Közösséget szolgálom. Első perctől kitüntettek figyelmükkel, szeretetükkel, barátságukkal. A mai nap nem valósulhatott volna meg ha nem lenne olyan nagy érdem és kihívás az Újpesti közösséggel lenni. Érdeklődéssel figyelemmel és türelemmel igényelték szolgálatomat, beszédeimet, tanításaimat. Újpest közössége második énem, második otthonom. Hat éve látom el a rabbi feladatot. Újpest bátorítása és kitartása nélkül sem valósulhatott volna meg ez a mai nap!

És itt állok!
הנני העני ממעש
„Én az érdemtelen,
ונפחד מפחד
Remegve és félve állok jövőm és Önök előtt.

Itt állok egyedül az Örökkévaló és Önök előtt! Itt állok és kétségek kavarodnak bennem. Kétségem, a kiszámíthatatlan és kérlelhetetlen sors, … sorsom kétsége. Az Örökkévaló Isten megadta Nekem: rabbivá avatnak , rabbi lettem, rabbi lehettem, 63 évesen. Köszönöm a nagy lehetőséget. Kétségek kavarognak bennem: ha a Jó Teremtő lehetőséget adott és megengedte megvalósulását annak, hogy rabbi lehetek. De miért nem adta meg előbb, miért nem adta meg hamarabb. Kétségeim között alázattal kérdem: miért nem adta meg ennek lehetőségét….. mondjuk 30 éves koromban. Hamarabb, hogy legyen elég időm bizonyítani, hogy érdemes vagyok a feladatra. Hogy legyen időm meghálálni sorsomnak a kegyet, hogy rabbi lehetek.

הנני העני ממעש
De „Én az érdemtelen”, már nem keresem sorsom értelmét.
הַנִּסְתָּרֹת--לַיהוָה, אֱלֹהֵינוּ
„A rejtett dolgok az Örökkévalóé, a mi Istenünké...”

Nem kérdem, de annál inkább kérem az Örökkévalót. Kérem, hogy eljövendő tevékenységem alatt valósulhasson meg rajtam Jesájá próféta áldása:
וְנָחָה עָלָיו, רוּחַ יְהוָה--רוּחַ חָכְמָה וּבִינָה, רוּחַ עֵצָה וּגְבוּרָה, רוּחַ דַּעַת, וְיִרְאַת יְהוָה.
„Hadd nyughasson rajtam az Örökkévaló szelleme, a bölcsesség és értelem szelleme, a tanács szelleme és erő szelleme a megismerés és istenfélelem szelleme.”
וַהֲרִיחוֹ, בְּיִרְאַת יְהוָה; וְלֹא-לְמַרְאֵה עֵינָיו יִשְׁפּוֹט, וְלֹא-לְמִשְׁמַע אָזְנָיו יוֹכִיחַ. וְשָׁפַט בְּצֶדֶק דַּלִּים, וְהוֹכִיחַ בְּמִישׁוֹר
„ Hadd legyen megítéléseimben istenfélelem, ... hogy nem szemem látása szerint értékeljek, se fülem hallása szerint döntsek. Igazsággal ítéljem a szegényeket és egyenességgel...”
Erre kérem az Örökkévalót és kérem itt és most avatásom fennkölt pillanatában.
Megfogadom: לֹא-גָבַהּ לִבִּי Nem lesz gőgös szívem, וְלֹא-רָמוּ עֵינַי; szemeim nem lesznek nagyravágyóak.
A 131. zsoltár szavai mindig szemem előtt lesznek:
וְלֹא-הִלַּכְתִּי, בִּגְדֹלוֹת וּבְנִפְלָאוֹת מִמֶּנִּי. Nem törekszem, nagyra, és nem törekszem számomra elérhetetlenre.
Köszönöm mindenkinek, aki időt szakít, és osztozik velem ezen a szép napon.
Önök a tanúim, fogadalmamra : az idő alatt, mely még megadatik nekem, mindent elkövetek, MINDENT, hogy jó pásztora legyek közösségemnek. Hogy tanuljak és tanítsak, és jó rabbiként szolgálom közösségem, szolgáljam Népem.
Köszönöm szíves figyelmüket!


Kedves Barátaim!

Számomra a hét fénypontja a Szombat reggel!
Nyolc óra előtt öt perccel, amikor az automata
kapcsolók felkapcsolják a világítást, kiszellőztetek.
Negyed kilenckor bezárom az ablakokat.
Friss levegőjével élvezem a nyugalmat, mely elárasztja kis zsinagógánkat.
Múlt Szombaton megdöbbenten tapasztaltam, hogy a nyitott ablak melletti
szárny üvege egy nyers tojással be lett törve .Minden olyan
megalázóan mocskos lett. A tojás sárgája szétkenődve mindenen.
Meggyőződésem, nem akart ablakot törni. Csak a tojást akarta bedobni.
A sárga volt cinikus üzenete!
Sajnálom szegényt. Sajnálom a tojást is. Mily indulat törette szét néhány nappal,
a dobáló „szeretett ünnepe” után.


Tavasz a télben!
Tél van! Színek illatok, nem hazudnak.
A tavasz éltet, bár oly hamar alkonyul.
Álmok, képek szívemben zakatolnak.
S én, csak áltatom magam zavartalanul.

Budapest, 2013. december 30. / 5774. Tevész 27.




ADMOR SZPINKER

Szaplonca kis falu Máramaros megyében, közel Máramaros-Szigethez. Ha kiállsz a falu szélére északra, mélyen alattad a Tisza kanyarog. Mögötted a monumentális Kőhát, felhőkarcolóhoz hasonlító sziklatömb, a hegy fölé emelkedve, egymagában dacolva az idővel. Jobbra és balra hegyek, dombok, messze keletre a Popiván és a Priszlop hófedte csúcsai zárják a horizontot. Ha fölmerészkedsz a Kőhát lábához, közvetlen a szikla alatt a tisztáson ház nagyságú kocka, téglalap alakú kövek, szépen egymás mellett sorakozva mohás, páfrányos, homályos labirintusa.

Szaplonca nagy talánya ásványvize: zavaros zöldes színű, záptojás szagú víz. Szomjas lehetett az, aki időkkel ezelőtt először felfedezte és ivott belőle. De, ha már ivott, átjárta belsejét a varázserő, ami miatt messze földről jönnek és viszik gyógyulásra.

A „varázshegy” vagy a „varázsvíz” miatt telepedtek le ide emberek az idő mélységében? Egy pince kiásásakor fedezték fel, hogy itt bronzkori öntőműhely működött. Harci fejszéket találtak nagy számban. Harcra készültek, túlélésre, misztikus vad múltjukban. Ilyen vadregényes, harcias és misztikus a táj, amint az emberek is és az egész vidék.

Szaplonca írott története azzal gazdagodott, hogy az 1700-as évek elején a szigetiek megverték a portyájukból nagy hadizsákmánnyal és hadifoglyokkal megrakottan visszavonuló tatárokat. A rabláncból kiszabadítottakat ideiglenesen elhelyezték Szaploncán. A köztük levő zsidók ott ragadtak, szemben azokkal akik visszamentek oda, ahonnan elrabolták őket. A zsidóknak nem volt hova menniük, maradtak hát, hozzájuk csatlakoztak a biztos letelepedés lehetőségével mások is. Szaplonca zsidó faluvá lett. Aztán megállt az idő, nem sokat fejlődött, nem sokat változott. A zsidók is olyanokká lettek, mint a táj maga: harciasak, kemények. Sötét bőrükkel és hajukkal elütöttek a környezetüktől. Jellegzetes szőttesükhöz nincsen hasonló a vidéken.

Szaplonca történetében volt azonban ötven év, amely óriási változás hozott, amilyen sem előtte, sem utána A változást egy üstökös okozta: Joszef Meir Weiss rabbi, Admor Szpinker! Ki volt Ő?

A XIX. század végére a hasszid rabbik harmadik generációs dinasztiája felosztotta maguk között egész Kelet-Európát. Máramarosban a Teitelbaum dinasztia negyedik tagja, rav Chanania Yom Tov rabbi volt az Úr. Hatalma és szava eljutott távoli országok csücskébe is. Békésen ült rabbiszékében, mert nem volt riválisa. A wizsnitzi Háger rabbinak voltak Máramarosban hívei, de ők sem merészeltek teret foglalni a megyében. A falvakban vándor rabbik: a bustini, dolonai, sztretinei, zsidacsovi, és a többi rabbi dinasztiák unokái járták a vidéket. Szigetre nem merészkedtek be. A belügyminisztériumi rendelet - ki tudja, kinek nyomására - ezeket egyszerűen kuruzslóknak deklarálta! Elismerték Talmudban való jártasságukat, de kitiltotta a városból, mint „akadályát a józan műveltség gyarapodásának”. Ezek sem lehettek riválisai a szigeti főrabbinak.

Kivételt csak a szaploncai rabbi képzett. Amikor már csak az lehetett hasszid rabbi, akinek már a nagyapja is az volt, vagy aki „benősült egy rabbiszékbe”, nos, akkor jelent meg a semmiből Josef Meir Weiss, a csodarabbi. Élete mint a mesében.

Volt Munkácson egy rabbi és annak három fia. A legkisebbik 1838-ban született, egy zseni volt. Nem akart rabbi lenni, semmit sem akart, csak tanulni. Megnősült, és Borsán lakott. Megözvegyült fiatalon, visszaköltözött Munkácsra, majd onnan Szaploncára. A falu végén egy viskóban nyomorgott, a szomszédok irgalma tartotta életben, akik élelmet és fát vittek neki, sajnálatból.

Csendes volt, rejtőzködő, mindenki elismerte, hogy nem hétköznapi ember. Kabbalista volt. Mégpedig a legnagyobbak közül való, amilyet évszázadok óta nem látott a világ. Csak a szigeti Yesiva vezetőjéhez hasonlíthatták, Jidele Modernhez, a másik kabbalista zsenihez. Ha hasonlították, csak azért tették, hogy megállapítsák, Josef Meirnél nincsen nagyobb a világon. Amíg Jidele Modern benősült a szigeti milliomos Kahane családba, addig Josef Meir Szaplonca szélén nyomorgott. Az a szóbeszéd járta, hogy, bár a földön él, a magasságokban lebeg a szelleme. Rosszakarói szerint köze volt a sátáni praktikához. Elmélyültségében erről nem is vett tudomást, soha sem nézett nőre. Feleségét sem látta soha szemtől szemben.

Aztán történt valami, ami megrengette Szapolcát, és a rengés eljutott Szigetre is. Történt, hogy Ros-Hasono, a zsidó újév első napján mentek haza a zsidók az imaházból, köztük Josef Meir is. Áthatva a „rettenetes nap” szentségétől. A csoport elhaladt egy nő mellett, aki az utca porában ült zokogva. Josef Meir a sor végén haladt, megállt, és életében először egy asszony könnyes szemébe nézett. Ő, aki hangját sem hallatta soha, megszólította az asszonyt, és ez megállásra késztette a többieket is. „Miért sírsz lányom?” kérdezte szelíden. Az asszony, aki nem ismerte kifakadt: „Rebbe, tíz éve vagyok férjnél, nem szültem gyereket férjemnek! El akar válni tőlem! Mi lesz velem, rebbe? Kegyelmezzen rajtam, rebbe!”

Aznap Josef Meir olvasta a prófétai szakaszt az istentiszteleten. Hanna történetét a meddő asszonyról, akin Isten megkegyelmezett! Josef Meir nem tiltakozott, hogy rabbinak szólították. Azt mondta az asszonynak: „Menj haza, lányom! A Kegyelmes Isten látja könnyeid őszinteségét! De ha nem, én majd beszélek Vele!” Aki halotta az elhangzottakat, elborzadt; volt az egész helyzetben valami misztikus szokatlan, nem ismertek rá Josef Meirre. Ahogy az lenni szokott, elfelejtették az egészet.

Aztán Svieszkor gyűltek a zsidók az imaházba ünnepelni, „jelen lenni szinai hegyi Tóra átvételénél”. Az ünnep beköszönte előtt kicsapódott az imaház ajtaja, egy kaftános zsidó lépett be sietve, leborult Josef Meir lábai előtt és azt kiáltotta: „Rebbe! Fiam született, ahogy azt megígérte a feleségemnek!”.

Egy pillanat alatt Josef Meir Szaplonca rabbija lett. Megnősült, elvette a gazdag Jankel Basch özvegy lányát. Megszűnt minden anyagi gondja. Csodarabbi lett. Tolongtak hozzá az emberek, messzi földről jöttek a meddő asszonyok, tudták, hogy akire a rebbe áldását adja, annak fia születik. Ez megrengette a szigeti rabbi koronáját is! Nem vett róla tudomást: nem akart háborút! Nem így a két „udvar” udvaroncai! A szaploncaiak egy mondókát harsogtak, hogy „a szaploncai rabbi még egy „Kále Mezinke”-nek (kiskorú menyasszonynak) is gyermekáldást imádkozik, a szigeti rabbitól bezzeg még egy tehén sem borjadzott”. A mondóka futótűzként terjedt, rajta nevetett az egész megye! Rav Josef nem akart machlajkét: utált minden háborúskodást! Fogta magát, és ment Szigetre kiengesztelni a főrabbit!

Délután érkezett, a rabbi a nagy zsinagógában volt Jom Kipur Katan lévén! Futótűzként terjedt a hír: itt a szaploncai rabbi! Mi lesz most: háború? Az előimádkozó Avrom Máder pokoli gondolatot eszelt ki! Amikor odalépett Josef Meir köszönteni a főrabbit, rákezdett a 79. zsoltárra: „Zsoltár Aszaftól: Isten, idegen népek mentek be örökségedbe, tisztátalanná tették szentséged Templomát. Tették Jeruzsálemet kőhalmazzá...”. A szaploncai rabbi értette a célzást, nem tudta, hogy improvizáció volt! Megfordult és szótlanul elhagyta a zsinagógát. A főrabbi nem küldött utána és nem üzent neki. A két rabbi soha sem találkott többé.

Szaplonca híre egyre nőtt! Aztán történt valami, amire nem volt magyarázat, szóbeszéd tárgya lett! Megtörtént váratlanul úgy, hogy akár „csillaghullást” is okozhatott volna. Szombat délután volt, a hívek ültek az imaházban az utolsó szombati lakomán. Bejött a samesz és a rabbi fülébe súgta: „Rebbe! Reb Dovid Koffler haldoklik! A rebbét kéreti!”. A rabbi amint tehette, ment a beteghez, hívei meg utána! A beteg megragadta a rabbi kezét és megcsókolta. „Rebbe! Könyörgök segítsen! Élni akarok! Férjhez kell adnom a lányom! Rebbe, félek! Könyörgök, segítsen, mert tud segíteni, ha akar!” A rabbi a megszokott szelíd hangján ezt mondta: „Reb Dovid! Én megesküszöm a kegyelmes Isten Nagy Szent nevére, hogy meg fogsz gyógyulni!”. Néma csend lett a szobában: ilyet még nem halottak rabbitól! A beteg megnyugodott, elengedte a rabbi kezét. Az megfordult, és ment vissza a beszamedresbe. Az utca sarkáig sem értek, amikor jött utánuk a szörnyű hír: Reb Koffler halott! Mintha az ég szakadt volna rájuk! A rabbi nem esett zavarba, csendesen, békésen ezt mondta: „Burich Dájen ha Emesz! Tudtam, hogy menthetetlen. A hátralevő idő csak kínt és gyötrődést jelentett volna számára. Rettegett a haláltól! A Sulchan Aruch szerint, ha egy beteg megmentéséről van szó, az élet néhány röpke pillanatáért is megszegik a Szent szombati tilalmat! Ezért esküdtem meg neki! Pusztuljon az én túlvilági osztályrészem, az a fontos, hogy egy zsidó emberbe lelket leheltem, elvettem félelmét!”.

Hát ilyen volt Admor Szpinker! Hívei azzal jutalmazták, hogy Cfátban, a Kabbala fővárosában temették el. Elismerve, hogy Josef Meir Weiss a cfáti kabbalistákkal Mose Kordovéróval, Jitzhák Luriával, Chájim Vitállal együtt bújt meg a Mindenható Trónusa alatt. Ahogyan a 91. zsoltár mondja: „Aki ül a magasság rejtekében, a Mindenható árnyékéban időzik”. Titokban és titokkal jött a földre, a maga módján hozva és hirdetve a nagy szent igazságát a Tórának! És vitte magával a titkot, amit csak Ő tudott, s amely nem osztható meg velünk, egyszerű emberekkel!

Budapest, 2009. április / 5769. Niszán


Szigeti történet

Ez egy szomorú, de igaz történet. Megtörtént eset. Persze az író fantáziája változtatott rajta kicsit, de attól akár így is történhetett volna. Amikor ez megesett, olyan hihetetlen dolgok történtek, hogy a némi hozzáadás sem változtat igazán a dolgon. A történet elárul valamit a Freud féle tudattalanból. Arról a gének hordozta „énről”, amiről nincsen tudomásunk. Tudatunk másik, ellentétes oldaláról származik. Abból az énünkből, ami közöset hordoz apáinkkal, nagyapáinkkal és még hosszú felmenő sorainkkal. Amit tudtak, azt mi is tudhatjuk, tudhatnánk, csak mélyen el van rejtve énünk másik oldalán.

A történet főhősének arcára még emlékszem jól, Borosnak vagy Bokrosnak hívták, de pontosan már nem tudom a nevét. Pincér volt Szigeten. Magának élő és álmodozó embernek ismertem. Nem barátkozott, nem is beszélgetett senkivel, olyan ember benyomását keltette, aki nem biztos önmagában, keresi önmagát és helyét a világban. Volt felesége, de nem élt jó házasságban, lehettek gyerekei is, de ők is távol álltak tőle lelkileg, amennyiben voltak gyerekei.

1944 májusában különös dolog történt egy faluban Sziget mellett. Egy rutén asszony egyedül élt faluszéli házában család és férj nélkül. Arra ébredt, hogy gyereksírást hall az ablak alatt. Milyen különös éjjel, a kutyája nem ugatott, pedig mérges, bizalmatlan lélek volt. De a gyerek csak sírt, tehát ott volt, enni kért és azt, hogy tegyék tisztába. Ez a megkeseredett, beteges asszony megijedt, a sok baja mellett már csak ez kellett neki. Iskolázatlan és babonás természete a gyerekben Isten ajándékát látta. Etette, gondozta mint sajátját, egy éven át. Senki nem tudott róla, nem tudhatott róla, mert megszerette és félt, hogy elveszik tőle. Egészsége egyre romlott, közel érezte már a véget, ezért felkeresett egy falubéli asszonyt - történetesen egy magyar nőt - akivel titkát megoszthatta. Közös bennük alig volt. Nem egy nyelvet beszéltek, nem egy vallást gyakoroltak, ő szegény volt, a magyar asszony jómódú. Nagy kertje volt, szőlője és szilvája. Elég sokat hozott a konyhára bor és pálinka formájában. Talán annyi volt bennük a közös, hogy mindketten magányosak voltak, a gyerek pedig mindkettőjüknek az öröm forrását jelentette. A rutén asszony átvitte és rábízta a gyereket az ötvenes éveit taposó asszonyra, majd rövidesen meg is halt. Az új anya tudatosabb volt, a gyerek nem lehet név és bejelentett adatok nélkül. Nem tudott semmit róla, mint ahogy senki más se tudhatott. Abban az időben szégyen volt egy megesett lány, nagy szégyen. Egy megesett zsidó lány még nagyobb szégyen. Nem is beszélve arról, hogy akkoriban sokat suttogtak a zsidókról. Valami történni fog, rossz hírek terjedtek Németországból. A zsidók nem féltek, hiszen az oroszok annyira közel voltak, hogy már hallani vélték az ágyúk hangját.

Az asszony bejelentette a gyereket sajátjának, annak rendje és módja szerint megkereszteltette, és a Bokros (vagy Boros) István nevet adta neki apja emlékére.

A gyerek növekedett, de beteg és vézna volt, kicsit sántító fiatallá cseperedett. „Talált gyerek”, tudták róla, és az anya biztosan „kötötte” magát, hogy ne látszódjon szégyene. De hát hol volt már az igazi anya?

A suttogás igaznak bizonyult. A zsidókat összeszedték, mint kóbor kutyákat, és elvitték Auschwitzba. Talán az anya is oda lett, ki tudja él-e még. Elfelejtették, mint a zsidókat is elfelejtették, hogy valaha is voltak a Szigeten.

Ami ez után történt, az a furcsa és különös, megmagyarázhatatlan sors. A gyerek súlyos beteg lett. Halálán volt, mert az agyhártyagyulladás abban az időben halálos kórnak számított. Lemondtak róla. A szegény asszony, aki saját fiaként szerette és nevelte, már temetésre gondolt. A gyerek haldoklott, lázálmában vergődött és hangosan kiabált. Olyan nyelven, amit az asszony addig még nem is hallott. Áthívta hát a falu másik végéből a deportálásból visszatért zsidó nőt, akiről furcsákat beszéltek. Volt is „különös” benne, de, hogy javas asszony, szemmel verő, gondolatolvasó, átokhozó és elhárító lenne, az túlzás. Faluhelyen, ha valakire ilyet mondtak, mindenki olyannak látta, amilyennek akarták. A zsidó nő nem is bánta, még keresett is némi pénzt azon, hogy annak gondolták, ami nem is. Eljött és megnézte a gyermeket. Sajnálta szegényt, sok ilyen szenvedő testet látott már keserves sorsa alatt. A gyermek merő víz volt. Vergődött ágyán és megint beszélni kezdett. A zsidó asszony hallgatta, hallgatta, s rémület ült ki az arcára. Eltakarta szemeit: „Sema Jiszrael! Ribojnoj sel ojlom! Egek ura, világ teremtője, ez héberül beszél! Zsoltárszövegeket mormol folyékonyan, az egészségéért könyörög!”

Összeszaladt a falu. A zsidó asszony meg sem állt a szigeti hitközségig. A zsidók féltek is, meg tanácstalanok is voltak. Mi legyen? Annyit vállaltak, hogy hozzájárulnak a fiú temetéséhez. Mit tehettek mást? Senki sem emlékezett a megesett lányról, titkos szülésről, elhagyott gyerekről.

Csoda történt! Újabb csoda! A gyerek meggyógyult. Kezdett a zsidókhoz járni, valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett irántuk. Szigetre költözött. A zsidók eltartották, nevelték, iskolázták. Ott lakott a hitközség irodájában. Pincér lett. Könnyelmű, talajvesztett, gyökértelen. A keresztények zsidónak nézték, a zsidók meg… ki tudja minek.

A 70-es években új szelek fújtak. A hitközség megerősödött. Új elnök lett, Klein Oszkár. Lett újra kóser vágás. Lett konyha a szegény zsidók számára. De zsidó már alig volt, így kaptak ebédet a nem zsidók is. A Joint pénze másokon is segített.

Klein Oszkárnak volt egy fia. Hallgatója volt a bukaresti külkereskedelmi fakultásnak. Nehéz idő volt, az ország határai zárva voltak. A Ceaucescu vezette bizalmatlanság nem engedett se be, se ki senkit az országból.

Hogy, hogy nem, az egyetem néhány diákot tanulmányútra küldött Ausztriába. Hihetetlennek tűnt az utazás, mint az is, hogy az elnök fia is a csoportba került. Nehéz idők voltak, ország határai zárva! Úgyhogy a kiengedett csoport, úgy ahogy volt, ott is maradt, politikai menedékjogot kértek és kaptak. Klein Iván Amerikába került és felkeresett egy rabbit New Yorkban, hogy segítsen neki.

S… rabbi és közössége összedugták a fejüket. Külkereskedőnek nem tudták ugyan adni, de segítségükkel New Yorkban egy jó helyen nyithatott egy szőrmekereskedést. Évek múlva történetünk főhőse a szigeti elnök fián keresztül levelet küldött a new yorki rabbinak. A levél kérés volt, mellékelve egy hirdetés fényképével. A hirdetés így hangzott: „1944 május végén Máramarossziget mellett egy kis faluban, egy gyereket hagytak egy kosárban. A gyermek édesanyja zsidó lehetett. A fiú él és keresi szüleit.”

S… a rabbi megkapta a levelet a hirdetéssel. Olvasta a levelet, a hirdetést, nézte a fényképet. Nem tudta mit is tegyen, hogy is fogjon hozzá. Tépelődött: „Egek ura! Mi minden történhetett teremtményeiddel? Ott volt Auschwitz és most ez is? Hogy lehetett mindez? Hogyan eshetett meg szegény népeddel ekkora tragédia?”

Kopogtak az ajtón. Egy közösségi tag kért a rabbitól meghallgatást. A rabbi letette a fényképet, a levelet, és hívatta az asszonyt. Az bejött, leült. A rabbi szólalt meg először: „Tudom asszonyom, hogy szegény férje a múlt héten eltávozott közülünk. Nagyon sajnálom, együtt érzek Önnel. Jó zsidó volt!”

Az asszony megtörölte szemeit, s mint akiből felfakad valami nagy seb, azt mondta: „Köszönöm rabbi! Köszönöm, de nem ezért jöttem Önhöz. Szörnyű bűn nyomja a lelkemet hosszú, hosszú keserves ideje. Szigeten laktunk szüleimmel. Sziget mellett egy faluba küldtek nagyanyámhoz. Az orvosok tanácsolták. Baj volt a tüdőmmel és a jó levegő miatt javasolták. Fiatal voltam, még gyerek és terhes lettem egy nem zsidó fiútól. Nagyon féltem. Titkoltam, vékony voltam és senki nem vette észre rajtam. Aztán megszületett szegény. Milyen szégyen szegény szüleimnek. Féltem! Tanácstalanságomban aztán mint egy eszement, kosárba tettem és ott hagytam egy ukrán asszony ablaka alatt. Szörnyű bűn! Néhány hét múlva deportáltak minket. Auschwitzba vittek. Mindenki meghalt, csak én maradtam. Franciaországba kerültem, majd Amerikába. Férjhez mentem, de nem voltak gyermekeink. Ez volt a büntetésem! Rabbi, nem tudom hordozni a terhem! Érzem, hogy belehalok. Rabbi, segítsen megtalálni, hátha él még!”

A rabbi nem nézett az asszonyra. Átérezte a gyötrődést és a szomorúságot. Ő is szomorú lett. Hogy lehet egy ilyen tragédiának megnyugtató vége? Zsidó sorsok. Zsidó életek. Aztán nagyon lassan megfordította a fényképet és az asszony elé tolta. „Asszonyom, ez itt az ön fia.”

Hamarosan B. István találkozott anyjával. Amerikába költözött családjával. Az egész hitközség kikísérte az állomásra. Nem tudni mi lett vele. Nem jött hír felőle. Nem jött látogatóba Szigetre. Vajon rátaláltak egymásra anyjával? Megbékéltek azzal ami, és ahogy történt? Elszámoltak egymással? A kérdések megválaszolatlanul maradtak. Ez volt a sorsuk, életük. Zsidó sorsok! Zsidó életek! Oj! Ribojnoj sel ojlom!

Budapest, 2012. szeptember 30. / 5773. Tishrei 14.


Nagyünnepekről másképp…


Elul hónap van.
Minden reggel a zsinagógákban megszólal a sófár hangja hirdetve:
„Vigyázz ember és készülj fel idejében: közelednek az önvizsgálat, a megtérés (tesuvá), a kegyelem napjai”.
Felhangzanak a 27. zsoltár meghatóan szép versei, utalva az ünnep szellemiségére az örök zsidó élni vágyó optimizmusával: „Bízzál az Örökkévalóban, légy erős és legyen bátor a szíved, remélj az Örökkévalóban.”.

Közeledik az Új Év, Ros Hasono.
Bárhol a világon, és bármilyen szinten is zsidóságát megélő ember szíve erősebben dobog erre a szóra. Új Év, pedig a Tórában ez a fogalom nem is szerepel. Az Új Év fogalmát három kifejezés: a Jom Teruá, a harsona hangjának napja; a Jom Hazikaron, az emlékezés napja; és a Jom Hadin, az ítélkezés napja önti emocionális formába.

Ros Hasono nem is Új Év, nem is az Év Kezdete, hanem „az Év Feje”. Miért pont a feje? Lehetne az „Év Szeme”, azzal, hogy „átnéznénk”, mit tettünk jól, és mit rosszul az utóbbi időben. Lehetne az „Év Lába” azzal, lábaink jó útra visznek bennünket. Lehetne az „Év Füle” azzal, hogy meghalljuk a „Softim” heti szakasz akár az Ünnepre is vonatkozó üzenetét, ugyanis ez a heti szakasz az Elul hónap első heti szakasza. Mit mond a Tóra szöveg?

.יח שֹׁפְטִים וְשֹׁטְרִים, תִּתֶּן-לְךָ בְּכָל-שְׁעָרֶיךָ, אֲשֶׁר יְהוָה אֱלֹהֶיךָ נֹתֵן לְךָ, לִשְׁבָטֶיךָ; וְשָׁפְטוּ אֶת-הָעָם, מִשְׁפַּט-צֶדֶק

„Bírákat és felügyelőket adj magadnak minden kapudban, melyet az örökkévaló a te Istened ad törzseid szerint, hogy ítéljék a népet igaz ítélettel.” ( V.M. 16/18.)
Mi ennek a mondatnak az üzenete, az Ünnep tartalmát illetőleg?

Az Ünnep az önvizsgálat morális és embertársainkkal való jó viszony dimenzionális ideje. Ítélj és mérlegelj minden helyzetben. A helyzet kapu, mely beenged és kirekeszt. A rossz, helytelen megítélés zsákutca, melyben az előítéletek uralkodnak. „Törzsed” szerint tehát az érzékelés különféle szintje szerint ítélj. Az ítélet a látszattól való elvonatkoztatás. „Bírákat és felügyelőket adj magadnak.” Ez a helyes önkép és az önfegyelem. Mindkettő kell a helyes ítélethez, hisz nem lehetsz elvakult magaddal és embertársaiddal sem. Az „Atyák bölcs tanításai”-ban (1.fej./6.) Jehosuá ben Prachja mondja: „…minden embert a jó oldaláról ítélj meg”. Minden embert, kivéve önmagadat. Önmagad vizsgáld a rossz oldaladról. Mert hamis önkép, önmagad túlértékelése elvakulttá tesz másokkal szemben. Ha önmagadban a jót értékeled, embertársaid megítélésében, már csak a rossz megítélésnek marad tere!

Miért nevezzük tehát a Ros Hasonot az „Év Fejének”? Rabbi Menachem Mendel Schnersson szerint az Új Év napja úgy viszonyul az év többi napjaihoz, mint fej a testrészekhez.

Ugyanis az agy irányítja a testrészeket, ugyanakkor a szervek életerejének központja is, amint az agy rendelkezik a gondolkozás képességével.

Feltevődik a kérdés: mi a Ros Hasono funkcionálisan? Nos, az emberek valami periodicitás határán fogadalmat tesznek. A zsidók az Új Évkor fogadalmat tesznek a Tóra betartására, hisz ezen a napon tett fogadalmak meghatározzák az eljövendő év lehetőségeit. Ugyanakkor ezzel egyidejűleg kezdetét veszi ezen a napon (megtérés 10 Napja) a Tesuva (megtérés), ami a megbocsátás egyedüli esélye.

A Ros Hasono emelkedettsége abban (is) áll, hogy ez a nap az ember és az Örökkévaló legnagyszerűbb kapcsolatának napja. Az Örökkévaló arra kéri az embert ezen a napon, hogy: „fogadja el az ember uralkodónak maga felett” (Talmud Ros hasana 16/a). Ez az igazi összekötetés és kapcsolat Istennel.

Kapcsolat? De hisz a kapcsolatnak számtalan szintje lehet! Az Istennel való kapcsolat legalapvetőbb szintje az elvárásoknak való megfelelés, a micvák, parancsolatok betartása. Ha az ember tudatosan cselekszik és tetteiben a micvák teljesítésének vágya hajtja, ez a kapcsolat cselekvő és gondolati szintje is egyben.

Kérdezhetjük, hogy a megtérés (tesuvá) milyen kapcsolati szint? Hisz a tesuvá a micváktól független attitűd! Igen, mégis a megtérés a kapcsolat állandóságát hordozza. Ha az ember képtelen megtartani a micvákat, ezzel az Istennel való cselekvő és gondolati kapcsolat sérül, még lehetősége van a megtérésre. A megtérés alternatívája a mindenkori állandósult kapcsolat.

A fentebb tárgyalt helyes önkép és megítélés kérdése Isten megítélésében is sarokkő. Az embernek tudomásul kell vennie és tartania, hogy van „távolság” ember és Isten között. Ennek észlelése, ami az embert a tesuvára készteti. Az Örökkévaló uralkodói elfogadása csökkenti ezt a távolságot és erősíti a kapcsolatot.

Mechiltá Smot 202. szerint az Örökkévaló így szól az emberhez: „fogadd el uralmamat, és fogadd el törvényeimet!”. Minden emberi kapcsolat abban áll, hogy elfogadjuk egyedi, estleges uralmát és öntörvényeit. Kapcsolat Istennel még inkább csak úgy lehet, ha elfogadjuk ”Uralmát”, még a tesuva is csak ennek függvényében lehetséges. Hiszen a tesuva jelentése az, hogy megbántuk cselekedeteinket, elhatározás, hogy javítunk életünkön.

A Nagy ünnep sorozatának csúcsa a Jom Kipur, az „Engesztelés napja”. Nem kevesebbet hordoz, mint az összes bűnünk végső bocsánatát és elnézésének lehetőségét. Az „engesztelés” héber neve „kapara” nem csak az elhatározást jelenti, hogy: tenni fogunk, nem vétkezni többé. A „kapara” önmagunk pozitív átértékelésének lehetősége. Az átértékelés pozitivitása jelenti a lélek önmagát javító megtisztulását.

Előidézhet a Jom Kipur önmagában ilyen változást?

Jehuida Hanaszi nem kevesebbet állít, mint hogy a bűnös Jom Kipur napján megbocsájtást nyer függetlenül attól, hogy megbánta bűneit. Megbocsájtást nyer, mivel „a nap maga engesztelést nyer”.

Bölcseink szerint ezzel szemben, csak azok nyernek megbocsátást, akik megbánják és „sanyargatják magukat” (böjtölés).

Mindenkinek kegyelet teljes Ünnepet kívánok! Léono Tojvu, vétikoszéjnu bé széfér hájim! Boldog Új Évet, és legyünk bekötve az egészséges, szerencsés, tartalmas, jó Élet Könyvébe!


Budapest, 2012. augusztus 23. / 5772. Elul 5.