Vájéru

„Íme, Izrael fiai nem hallgattak rám” (II.M. 6/12.)

A „nem szabadnak lenni” fogalomnak számos formája lehet. Ilyen a nincstelenség, ami rabsorban tartja az abban levőt. - tanítja írásában Szerdócz Ervin rabbi.

A zsidók 210 évet töltöttek az egyiptomi rabszolgaságban. A tét: „rabok legyünk, vagy szabadok”. Isten a Tíz parancsolatban, Önmagát, nem mint Teremtőt definiálja, hanem mint szabadító Istent: „Én vagyok aki kivezetlek a szolgaság házából.” (II.M. 20/2.).
Örökérvényű megállapítás az, hogy ahhoz, hogy értékelni tudjuk a szabadságot, bizony meg kell ismernünk a rabság minden búját-baját.

Sigmund Freud, a nagy lélekbúvár, így fogalmazza meg a szabad és nem szabad dichotómiáját: „A legtöbb ember nem igazán akar szabadságot, mert a szabadság felelősséggel jár, és az emberek többsége retteg a felelősségtől.”

A vizsnitzi rabbi Izrael Háger, Nagyváradra költözött. Jól érezte magát a városban. Szokásává vált közössége egyik tagjával sétálni a város utcáin. Egy alkalommal, a helyi bank igazgatójának háza előtt vitt útjuk. Kisérője elmondta, hogy az igazgatót felvilágosult, vallástalan és az elesettekkel szemben érzéktelen embernek ismeri a város.

Erre a rabbi Izrael bekopogott a ház ajtaján. Az igazgató, nagy tisztelettel fogadta a rabbit és kísérőjét, hellyel kínálta őket és a látogatás okáról kérdezte látogatóit. A rabbi némán ült helyén. Erre az igazgató a kisérőhöz fordult, de az sem tudott mondani semmit látogatásuk okáról. Egy órát ültek nagy hallgatásban. Azután a rabbi felállt, elköszönt és készült elhagyni a házat. A bankár felajánlotta, hogy hazakiséri a rabbit. A rabbi háza elé érve ismét faggatni kezdte a vizsnitzi rabbit látogatásának okáról.

Kedves Igazgató úr, - szólt a rabbi, - azért kopogtam be magához, hogy egy micva-parancsot teljesíthessek, és hála, sikerült is az előírások szerint teljesítenem.
Elárulná nekem, –érdeklődött a bankigazgató, - milyen parancsot teljesített a velem csendben eltöltött egy óra alatt? Az áll a Törvényeinkben, - magyarázta a rabbi, – micva azt mondani valakinek, ami meghallgatásra fog találni. Ahogy micva hallgatni akkor, ha mondanivalójának nem lenne foganatja. Ezért jöttem magához és elhallgattam azt, ami úgysem hatna magára. Már bocsánatot kérek, - védekezett az igazgató, - lehet, hogy mégis hallgatni fogok a szavára? Nem, nem! - erősködött a rabbi. Egészen biztos, hogy bármilyen kérés, süket fülekre talál az ön esetében. A bankár oldalát fúrta a kíváncsiság. Addig erősködött, míg egy idő után a rabbi engedett kíváncsiságának.

Nézze! - kezdett magyarázatába. - Itt Váradon él egy szegény özvegyasszony. Kevés a keresete, ráadásul nagy összeggel tartozik az ön bankjának. A kölcsönt jelzálogkölcsönként vette fel háza értékének terhére. Özvegy lett, nem tud fizetni. Úgy tudom, néhány nap múlva elárverezik házát. Az asszony utcára fog kerülni. Arra akartam kérni Önt, Igazgató Úr, hogy engedje el az adósságát De amint azt tapasztalta, nem szóltam erről, mert amint már tudja, micva hallgatni arról, ami süket fülekre találna. De drága rabbi! - mondta az Igazgató. - Az asszony, akiről beszél, nem nekem tartozik, hanem a banknak. Nem az enyém a bank, csak fizetett igazgató vagyok. Hogy engedhetnék el az asszonynak egy ilyen összeget bank kontójára?

Na látja!? - szakította félbe a rabbi. Biztos voltam benne, hogy nem hallgat rám, nem is érti azt, amit „elhallgattam”. És szó nélkül bement házába. A bankár hazament, másnap saját zsebéből kifizette az adósságot, így az asszony megmenekült az árveréstől.