Szeretettel üdvözöljük az Újpesti Zsidó Hitközség weboldalán!

Szigeti történet

Ez egy szomorú, de igaz történet. Megtörtént eset. Persze az író fantáziája változtatott rajta kicsit, de attól akár így is történhetett volna. Amikor ez megesett, olyan hihetetlen dolgok történtek, hogy a némi hozzáadás sem változtat igazán a dolgon. A történet elárul valamit a Freud féle tudattalanból. Arról a gének hordozta „énről”, amiről nincsen tudomásunk. Tudatunk másik, ellentétes oldaláról származik. Abból az énünkből, ami közöset hordoz apáinkkal, nagyapáinkkal és még hosszú felmenő sorainkkal. Amit tudtak, azt mi is tudhatjuk, tudhatnánk, csak mélyen el van rejtve énünk másik oldalán.

A történet főhősének arcára még emlékszem jól, Borosnak vagy Bokrosnak hívták, de pontosan már nem tudom a nevét. Pincér volt Szigeten. Magának élő és álmodozó embernek ismertem. Nem barátkozott, nem is beszélgetett senkivel, olyan ember benyomását keltette, aki nem biztos önmagában, keresi önmagát és helyét a világban. Volt felesége, de nem élt jó házasságban, lehettek gyerekei is, de ők is távol álltak tőle lelkileg, amennyiben voltak gyerekei.

1944 májusában különös dolog történt egy faluban Sziget mellett. Egy rutén asszony egyedül élt faluszéli házában család és férj nélkül. Arra ébredt, hogy gyereksírást hall az ablak alatt. Milyen különös éjjel, a kutyája nem ugatott, pedig mérges, bizalmatlan lélek volt. De a gyerek csak sírt, tehát ott volt, enni kért és azt, hogy tegyék tisztába. Ez a megkeseredett, beteges asszony megijedt, a sok baja mellett már csak ez kellett neki. Iskolázatlan és babonás természete a gyerekben Isten ajándékát látta. Etette, gondozta mint sajátját, egy éven át. Senki nem tudott róla, nem tudhatott róla, mert megszerette és félt, hogy elveszik tőle. Egészsége egyre romlott, közel érezte már a véget, ezért felkeresett egy falubéli asszonyt - történetesen egy magyar nőt - akivel titkát megoszthatta. Közös bennük alig volt. Nem egy nyelvet beszéltek, nem egy vallást gyakoroltak, ő szegény volt, a magyar asszony jómódú. Nagy kertje volt, szőlője és szilvája. Elég sokat hozott a konyhára bor és pálinka formájában. Talán annyi volt bennük a közös, hogy mindketten magányosak voltak, a gyerek pedig mindkettőjüknek az öröm forrását jelentette. A rutén asszony átvitte és rábízta a gyereket az ötvenes éveit taposó asszonyra, majd rövidesen meg is halt. Az új anya tudatosabb volt, a gyerek nem lehet név és bejelentett adatok nélkül. Nem tudott semmit róla, mint ahogy senki más se tudhatott. Abban az időben szégyen volt egy megesett lány, nagy szégyen. Egy megesett zsidó lány még nagyobb szégyen. Nem is beszélve arról, hogy akkoriban sokat suttogtak a zsidókról. Valami történni fog, rossz hírek terjedtek Németországból. A zsidók nem féltek, hiszen az oroszok annyira közel voltak, hogy már hallani vélték az ágyúk hangját.

Az asszony bejelentette a gyereket sajátjának, annak rendje és módja szerint megkereszteltette, és a Bokros (vagy Boros) István nevet adta neki apja emlékére.

A gyerek növekedett, de beteg és vézna volt, kicsit sántító fiatallá cseperedett. „Talált gyerek”, tudták róla, és az anya biztosan „kötötte” magát, hogy ne látszódjon szégyene. De hát hol volt már az igazi anya?

A suttogás igaznak bizonyult. A zsidókat összeszedték, mint kóbor kutyákat, és elvitték Auschwitzba. Talán az anya is oda lett, ki tudja él-e még. Elfelejtették, mint a zsidókat is elfelejtették, hogy valaha is voltak a Szigeten.

Ami ez után történt, az a furcsa és különös, megmagyarázhatatlan sors. A gyerek súlyos beteg lett. Halálán volt, mert az agyhártyagyulladás abban az időben halálos kórnak számított. Lemondtak róla. A szegény asszony, aki saját fiaként szerette és nevelte, már temetésre gondolt. A gyerek haldoklott, lázálmában vergődött és hangosan kiabált. Olyan nyelven, amit az asszony addig még nem is hallott. Áthívta hát a falu másik végéből a deportálásból visszatért zsidó nőt, akiről furcsákat beszéltek. Volt is „különös” benne, de, hogy javas asszony, szemmel verő, gondolatolvasó, átokhozó és elhárító lenne, az túlzás. Faluhelyen, ha valakire ilyet mondtak, mindenki olyannak látta, amilyennek akarták. A zsidó nő nem is bánta, még keresett is némi pénzt azon, hogy annak gondolták, ami nem is. Eljött és megnézte a gyermeket. Sajnálta szegényt, sok ilyen szenvedő testet látott már keserves sorsa alatt. A gyermek merő víz volt. Vergődött ágyán és megint beszélni kezdett. A zsidó asszony hallgatta, hallgatta, s rémület ült ki az arcára. Eltakarta szemeit: „Sema Jiszrael! Ribojnoj sel ojlom! Egek ura, világ teremtője, ez héberül beszél! Zsoltárszövegeket mormol folyékonyan, az egészségéért könyörög!”

Összeszaladt a falu. A zsidó asszony meg sem állt a szigeti hitközségig. A zsidók féltek is, meg tanácstalanok is voltak. Mi legyen? Annyit vállaltak, hogy hozzájárulnak a fiú temetéséhez. Mit tehettek mást? Senki sem emlékezett a megesett lányról, titkos szülésről, elhagyott gyerekről.

Csoda történt! Újabb csoda! A gyerek meggyógyult. Kezdett a zsidókhoz járni, valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett irántuk. Szigetre költözött. A zsidók eltartották, nevelték, iskolázták. Ott lakott a hitközség irodájában. Pincér lett. Könnyelmű, talajvesztett, gyökértelen. A keresztények zsidónak nézték, a zsidók meg… ki tudja minek.

A 70-es években új szelek fújtak. A hitközség megerősödött. Új elnök lett, Klein Oszkár. Lett újra kóser vágás. Lett konyha a szegény zsidók számára. De zsidó már alig volt, így kaptak ebédet a nem zsidók is. A Joint pénze másokon is segített.

Klein Oszkárnak volt egy fia. Hallgatója volt a bukaresti külkereskedelmi fakultásnak. Nehéz idő volt, az ország határai zárva voltak. A Ceaucescu vezette bizalmatlanság nem engedett se be, se ki senkit az országból.

Hogy, hogy nem, az egyetem néhány diákot tanulmányútra küldött Ausztriába. Hihetetlennek tűnt az utazás, mint az is, hogy az elnök fia is a csoportba került. Nehéz idők voltak, ország határai zárva! Úgyhogy a kiengedett csoport, úgy ahogy volt, ott is maradt, politikai menedékjogot kértek és kaptak. Klein Iván Amerikába került és felkeresett egy rabbit New Yorkban, hogy segítsen neki.

S… rabbi és közössége összedugták a fejüket. Külkereskedőnek nem tudták ugyan adni, de segítségükkel New Yorkban egy jó helyen nyithatott egy szőrmekereskedést. Évek múlva történetünk főhőse a szigeti elnök fián keresztül levelet küldött a new yorki rabbinak. A levél kérés volt, mellékelve egy hirdetés fényképével. A hirdetés így hangzott: „1944 május végén Máramarossziget mellett egy kis faluban, egy gyereket hagytak egy kosárban. A gyermek édesanyja zsidó lehetett. A fiú él és keresi szüleit.”

S… a rabbi megkapta a levelet a hirdetéssel. Olvasta a levelet, a hirdetést, nézte a fényképet. Nem tudta mit is tegyen, hogy is fogjon hozzá. Tépelődött: „Egek ura! Mi minden történhetett teremtményeiddel? Ott volt Auschwitz és most ez is? Hogy lehetett mindez? Hogyan eshetett meg szegény népeddel ekkora tragédia?”

Kopogtak az ajtón. Egy közösségi tag kért a rabbitól meghallgatást. A rabbi letette a fényképet, a levelet, és hívatta az asszonyt. Az bejött, leült. A rabbi szólalt meg először: „Tudom asszonyom, hogy szegény férje a múlt héten eltávozott közülünk. Nagyon sajnálom, együtt érzek Önnel. Jó zsidó volt!”

Az asszony megtörölte szemeit, s mint akiből felfakad valami nagy seb, azt mondta: „Köszönöm rabbi! Köszönöm, de nem ezért jöttem Önhöz. Szörnyű bűn nyomja a lelkemet hosszú, hosszú keserves ideje. Szigeten laktunk szüleimmel. Sziget mellett egy faluba küldtek nagyanyámhoz. Az orvosok tanácsolták. Baj volt a tüdőmmel és a jó levegő miatt javasolták. Fiatal voltam, még gyerek és terhes lettem egy nem zsidó fiútól. Nagyon féltem. Titkoltam, vékony voltam és senki nem vette észre rajtam. Aztán megszületett szegény. Milyen szégyen szegény szüleimnek. Féltem! Tanácstalanságomban aztán mint egy eszement, kosárba tettem és ott hagytam egy ukrán asszony ablaka alatt. Szörnyű bűn! Néhány hét múlva deportáltak minket. Auschwitzba vittek. Mindenki meghalt, csak én maradtam. Franciaországba kerültem, majd Amerikába. Férjhez mentem, de nem voltak gyermekeink. Ez volt a büntetésem! Rabbi, nem tudom hordozni a terhem! Érzem, hogy belehalok. Rabbi, segítsen megtalálni, hátha él még!”

A rabbi nem nézett az asszonyra. Átérezte a gyötrődést és a szomorúságot. Ő is szomorú lett. Hogy lehet egy ilyen tragédiának megnyugtató vége? Zsidó sorsok. Zsidó életek. Aztán nagyon lassan megfordította a fényképet és az asszony elé tolta. „Asszonyom, ez itt az ön fia.”

Hamarosan B. István találkozott anyjával. Amerikába költözött családjával. Az egész hitközség kikísérte az állomásra. Nem tudni mi lett vele. Nem jött hír felőle. Nem jött látogatóba Szigetre. Vajon rátaláltak egymásra anyjával? Megbékéltek azzal ami, és ahogy történt? Elszámoltak egymással? A kérdések megválaszolatlanul maradtak. Ez volt a sorsuk, életük. Zsidó sorsok! Zsidó életek! Oj! Ribojnoj sel ojlom!

Budapest, 2012. szeptember 30. / 5773. Tishrei 14.