Szeretettel üdvözöljük az Újpesti Zsidó Hitközség weboldalán!

ADMOR SZPINKER

Szaplonca kis falu Máramaros megyében, közel Máramaros-Szigethez. Ha kiállsz a falu szélére északra, mélyen alattad a Tisza kanyarog. Mögötted a monumentális Kőhát, felhőkarcolóhoz hasonlító sziklatömb, a hegy fölé emelkedve, egymagában dacolva az idővel. Jobbra és balra hegyek, dombok, messze keletre a Popiván és a Priszlop hófedte csúcsai zárják a horizontot. Ha fölmerészkedsz a Kőhát lábához, közvetlen a szikla alatt a tisztáson ház nagyságú kocka, téglalap alakú kövek, szépen egymás mellett sorakozva mohás, páfrányos, homályos labirintusa.

Szaplonca nagy talánya ásványvize: zavaros zöldes színű, záptojás szagú víz. Szomjas lehetett az, aki időkkel ezelőtt először felfedezte és ivott belőle. De, ha már ivott, átjárta belsejét a varázserő, ami miatt messze földről jönnek és viszik gyógyulásra.

A „varázshegy” vagy a „varázsvíz” miatt telepedtek le ide emberek az idő mélységében? Egy pince kiásásakor fedezték fel, hogy itt bronzkori öntőműhely működött. Harci fejszéket találtak nagy számban. Harcra készültek, túlélésre, misztikus vad múltjukban. Ilyen vadregényes, harcias és misztikus a táj, amint az emberek is és az egész vidék.

Szaplonca írott története azzal gazdagodott, hogy az 1700-as évek elején a szigetiek megverték a portyájukból nagy hadizsákmánnyal és hadifoglyokkal megrakottan visszavonuló tatárokat. A rabláncból kiszabadítottakat ideiglenesen elhelyezték Szaploncán. A köztük levő zsidók ott ragadtak, szemben azokkal akik visszamentek oda, ahonnan elrabolták őket. A zsidóknak nem volt hova menniük, maradtak hát, hozzájuk csatlakoztak a biztos letelepedés lehetőségével mások is. Szaplonca zsidó faluvá lett. Aztán megállt az idő, nem sokat fejlődött, nem sokat változott. A zsidók is olyanokká lettek, mint a táj maga: harciasak, kemények. Sötét bőrükkel és hajukkal elütöttek a környezetüktől. Jellegzetes szőttesükhöz nincsen hasonló a vidéken.

Szaplonca történetében volt azonban ötven év, amely óriási változás hozott, amilyen sem előtte, sem utána A változást egy üstökös okozta: Joszef Meir Weiss rabbi, Admor Szpinker! Ki volt Ő?

A XIX. század végére a hasszid rabbik harmadik generációs dinasztiája felosztotta maguk között egész Kelet-Európát. Máramarosban a Teitelbaum dinasztia negyedik tagja, rav Chanania Yom Tov rabbi volt az Úr. Hatalma és szava eljutott távoli országok csücskébe is. Békésen ült rabbiszékében, mert nem volt riválisa. A wizsnitzi Háger rabbinak voltak Máramarosban hívei, de ők sem merészeltek teret foglalni a megyében. A falvakban vándor rabbik: a bustini, dolonai, sztretinei, zsidacsovi, és a többi rabbi dinasztiák unokái járták a vidéket. Szigetre nem merészkedtek be. A belügyminisztériumi rendelet - ki tudja, kinek nyomására - ezeket egyszerűen kuruzslóknak deklarálta! Elismerték Talmudban való jártasságukat, de kitiltotta a városból, mint „akadályát a józan műveltség gyarapodásának”. Ezek sem lehettek riválisai a szigeti főrabbinak.

Kivételt csak a szaploncai rabbi képzett. Amikor már csak az lehetett hasszid rabbi, akinek már a nagyapja is az volt, vagy aki „benősült egy rabbiszékbe”, nos, akkor jelent meg a semmiből Josef Meir Weiss, a csodarabbi. Élete mint a mesében.

Volt Munkácson egy rabbi és annak három fia. A legkisebbik 1838-ban született, egy zseni volt. Nem akart rabbi lenni, semmit sem akart, csak tanulni. Megnősült, és Borsán lakott. Megözvegyült fiatalon, visszaköltözött Munkácsra, majd onnan Szaploncára. A falu végén egy viskóban nyomorgott, a szomszédok irgalma tartotta életben, akik élelmet és fát vittek neki, sajnálatból.

Csendes volt, rejtőzködő, mindenki elismerte, hogy nem hétköznapi ember. Kabbalista volt. Mégpedig a legnagyobbak közül való, amilyet évszázadok óta nem látott a világ. Csak a szigeti Yesiva vezetőjéhez hasonlíthatták, Jidele Modernhez, a másik kabbalista zsenihez. Ha hasonlították, csak azért tették, hogy megállapítsák, Josef Meirnél nincsen nagyobb a világon. Amíg Jidele Modern benősült a szigeti milliomos Kahane családba, addig Josef Meir Szaplonca szélén nyomorgott. Az a szóbeszéd járta, hogy, bár a földön él, a magasságokban lebeg a szelleme. Rosszakarói szerint köze volt a sátáni praktikához. Elmélyültségében erről nem is vett tudomást, soha sem nézett nőre. Feleségét sem látta soha szemtől szemben.

Aztán történt valami, ami megrengette Szapolcát, és a rengés eljutott Szigetre is. Történt, hogy Ros-Hasono, a zsidó újév első napján mentek haza a zsidók az imaházból, köztük Josef Meir is. Áthatva a „rettenetes nap” szentségétől. A csoport elhaladt egy nő mellett, aki az utca porában ült zokogva. Josef Meir a sor végén haladt, megállt, és életében először egy asszony könnyes szemébe nézett. Ő, aki hangját sem hallatta soha, megszólította az asszonyt, és ez megállásra késztette a többieket is. „Miért sírsz lányom?” kérdezte szelíden. Az asszony, aki nem ismerte kifakadt: „Rebbe, tíz éve vagyok férjnél, nem szültem gyereket férjemnek! El akar válni tőlem! Mi lesz velem, rebbe? Kegyelmezzen rajtam, rebbe!”

Aznap Josef Meir olvasta a prófétai szakaszt az istentiszteleten. Hanna történetét a meddő asszonyról, akin Isten megkegyelmezett! Josef Meir nem tiltakozott, hogy rabbinak szólították. Azt mondta az asszonynak: „Menj haza, lányom! A Kegyelmes Isten látja könnyeid őszinteségét! De ha nem, én majd beszélek Vele!” Aki halotta az elhangzottakat, elborzadt; volt az egész helyzetben valami misztikus szokatlan, nem ismertek rá Josef Meirre. Ahogy az lenni szokott, elfelejtették az egészet.

Aztán Svieszkor gyűltek a zsidók az imaházba ünnepelni, „jelen lenni szinai hegyi Tóra átvételénél”. Az ünnep beköszönte előtt kicsapódott az imaház ajtaja, egy kaftános zsidó lépett be sietve, leborult Josef Meir lábai előtt és azt kiáltotta: „Rebbe! Fiam született, ahogy azt megígérte a feleségemnek!”.

Egy pillanat alatt Josef Meir Szaplonca rabbija lett. Megnősült, elvette a gazdag Jankel Basch özvegy lányát. Megszűnt minden anyagi gondja. Csodarabbi lett. Tolongtak hozzá az emberek, messzi földről jöttek a meddő asszonyok, tudták, hogy akire a rebbe áldását adja, annak fia születik. Ez megrengette a szigeti rabbi koronáját is! Nem vett róla tudomást: nem akart háborút! Nem így a két „udvar” udvaroncai! A szaploncaiak egy mondókát harsogtak, hogy „a szaploncai rabbi még egy „Kále Mezinke”-nek (kiskorú menyasszonynak) is gyermekáldást imádkozik, a szigeti rabbitól bezzeg még egy tehén sem borjadzott”. A mondóka futótűzként terjedt, rajta nevetett az egész megye! Rav Josef nem akart machlajkét: utált minden háborúskodást! Fogta magát, és ment Szigetre kiengesztelni a főrabbit!

Délután érkezett, a rabbi a nagy zsinagógában volt Jom Kipur Katan lévén! Futótűzként terjedt a hír: itt a szaploncai rabbi! Mi lesz most: háború? Az előimádkozó Avrom Máder pokoli gondolatot eszelt ki! Amikor odalépett Josef Meir köszönteni a főrabbit, rákezdett a 79. zsoltárra: „Zsoltár Aszaftól: Isten, idegen népek mentek be örökségedbe, tisztátalanná tették szentséged Templomát. Tették Jeruzsálemet kőhalmazzá...”. A szaploncai rabbi értette a célzást, nem tudta, hogy improvizáció volt! Megfordult és szótlanul elhagyta a zsinagógát. A főrabbi nem küldött utána és nem üzent neki. A két rabbi soha sem találkott többé.

Szaplonca híre egyre nőtt! Aztán történt valami, amire nem volt magyarázat, szóbeszéd tárgya lett! Megtörtént váratlanul úgy, hogy akár „csillaghullást” is okozhatott volna. Szombat délután volt, a hívek ültek az imaházban az utolsó szombati lakomán. Bejött a samesz és a rabbi fülébe súgta: „Rebbe! Reb Dovid Koffler haldoklik! A rebbét kéreti!”. A rabbi amint tehette, ment a beteghez, hívei meg utána! A beteg megragadta a rabbi kezét és megcsókolta. „Rebbe! Könyörgök segítsen! Élni akarok! Férjhez kell adnom a lányom! Rebbe, félek! Könyörgök, segítsen, mert tud segíteni, ha akar!” A rabbi a megszokott szelíd hangján ezt mondta: „Reb Dovid! Én megesküszöm a kegyelmes Isten Nagy Szent nevére, hogy meg fogsz gyógyulni!”. Néma csend lett a szobában: ilyet még nem halottak rabbitól! A beteg megnyugodott, elengedte a rabbi kezét. Az megfordult, és ment vissza a beszamedresbe. Az utca sarkáig sem értek, amikor jött utánuk a szörnyű hír: Reb Koffler halott! Mintha az ég szakadt volna rájuk! A rabbi nem esett zavarba, csendesen, békésen ezt mondta: „Burich Dájen ha Emesz! Tudtam, hogy menthetetlen. A hátralevő idő csak kínt és gyötrődést jelentett volna számára. Rettegett a haláltól! A Sulchan Aruch szerint, ha egy beteg megmentéséről van szó, az élet néhány röpke pillanatáért is megszegik a Szent szombati tilalmat! Ezért esküdtem meg neki! Pusztuljon az én túlvilági osztályrészem, az a fontos, hogy egy zsidó emberbe lelket leheltem, elvettem félelmét!”.

Hát ilyen volt Admor Szpinker! Hívei azzal jutalmazták, hogy Cfátban, a Kabbala fővárosában temették el. Elismerve, hogy Josef Meir Weiss a cfáti kabbalistákkal Mose Kordovéróval, Jitzhák Luriával, Chájim Vitállal együtt bújt meg a Mindenható Trónusa alatt. Ahogyan a 91. zsoltár mondja: „Aki ül a magasság rejtekében, a Mindenható árnyékéban időzik”. Titokban és titokkal jött a földre, a maga módján hozva és hirdetve a nagy szent igazságát a Tórának! És vitte magával a titkot, amit csak Ő tudott, s amely nem osztható meg velünk, egyszerű emberekkel!

Budapest, 2009. április / 5769. Niszán