Megérkezett Pészahra a pászka, megvásárolható a körzet irodájában,
hétfőtől csütörtökig 9-13 óráig, Braun Katinál.



Egy ország, amely megmentette a zsidóit. Egyszerűen csak jobb emberek voltak?
(Egy dániai zsidók megmentéséről szóló könyv ismertetője, Deák Márta fordítása angolból)

Michael Ignatieff

Lidegaard csodálatos könyve a címében megfogalmazza központi kérdésfelvetését. A dán zsidók túlélték Hitler uralmát a 2. világháborúban, amikor más európai zsidók nem, mert a dánok honfitársaiknak tekintették zsidó szomszédaikat. Nem volt „mi” és „ők”, csakis mi.
Amikor 1943 októberében a Gestapo összefogdosni készült Koppenhága 7500 zsidó lakóját, a dán rendőrség nem segített nekik bezúzni ajtajukat. A templomok tiltakozó leveleket olvastak fel gyülekezeteiknek. Szomszédok segítették a családokat, hogy a Balti-tengerparti falvakba menekülhessenek, ahol a helybeliek templomokban, pincékben, hétvégi házakban adtak nekik menedéket, a helyi halászok megtöltötték velük hajóikat, és biztonságban átvitték őket a semleges Svédországba. A vezető dán újság, a Politiken szerkesztője, Bo Lidegaard mondta el újra ezt a történetet, meglepően eleven, még publikálatlan anyagot felhasználva a megmenekült családoktól, kortárs szemtanúk hagyatékából, dán vezetőktől (köztük magától a királytól), sőt a razziákat elrendelő németektől. Az eredmény egy csodálatosan emberséges beszámoló az európai zsidók üldözésének túléléssel végződött időszakáról.
A könyv jól is végződhetett volna, a történet azonban bonyolult. A középponti félreérthetőség az, hogy a németek figyelmeztették a zsidókat, és többségüket hagyták elmenekülni. Lidegaard szerint azért volt ez, mert a dánok megtagadták a németek segítését, az ok-okozat azonban talán a másik irányba is működött. A dánok akkor találhatták meg a bátorságot, hogy segítsék zsidó közösségük maradékának megmenekülését, amikor rájöttek, hogy a fasiszták elengednek néhány zsidót. A Honfitársak elbűvölő tanulmány az erény, az erényesség ambiguitásáról.
A dánok már jóval a háború előtt tudták, hogy hadseregük nem tud szembeszállni a német megszállással. Az 1930-as évek szociáldemokrata kormányzata Hitler nyílt kritizálása helyett arra törekedett, hogy beoltsák lakosságukat a szomszédos náci ország rasszista ideológiája ellen. Azokban az ominózus esztendőkben történt, hogy arra tanították a politikai kultúrát, hogy a demokratikus polgáriság minden dán közös azonosságtudata, és ez éppen időben történt ahhoz, hogy a dánok többségét mélyen ellenállóvá tegyék a náci állítással szemben, mely szerint létezik „zsidó probléma” Dániában. Lidegaard lényegi éleslátása az, hogy krízis idején az emberi szolidaritás függött a tisztességes politika korábbi megszilárdításától, egy közös politikai elképzelés megteremtésétől. Néhány dán valóban magáévá tett antiszemita érzelmeket, a zsidókat mégis a politikai közösség tagjainak tartotta, és így bármely ellenük irányuló támadást a dán nemzet ellen irányuló támadásnak tekintett.
A társadalom, melyről az írás szól, inkább polgári és nem etnikai terminusokban képzelhető el. Ami számított, az a közös elkötelezettség volt a demokrácia és a jog mellett, nem pedig egy közös faj vagy vallás. Láthatjuk ezt abban a tényben, hogy a dán polgárok nem védték meg azt a néhány száz kommunistát, akiket a dán kormány internált és deportált, mert erősen kritizálták a dán uralkodócsaládot, és támogatták a Hitler-Sztálin paktumot. A dánok semmit nem tettek kommunistáik védelmére, de a zsidók mellett kiálltak.
A dán reagálás a nácikra megvilágít egy alapvető tényt a Holokausztról: a fasiszták nem mindig erőltették a megsemmisítés témáját, ahol eltökélt szembenállással találkoztak az elfoglalt területek lakossága részéről. Bulgáriában ‒ amint Tzvetan Todorov A jóság törékenysége találó című könyvében megmutatta ‒ a zsidók azért menekültek meg, mert Bulgária királya, az ortodox egyház és néhány kulcspozíciót betöltő bolgár politikus megtagadta az együttműködést a német megszállókkal. Hasonló polgári szolidaritás miért nem jött létre más országokban? Hollandiában miért pusztult el a holland zsidók 80%-a? S mi a helyzet Franciaországgal? A szabadság, egyenlőség, testvériség miért nem volt érvényes azokra a polgárokra, akiket a francia rendőrség űzött ki otthonukból, deportált és küldött a halálba? A dán és bolgár ellenpéldák fényében nehezebb válaszolni ezekre a kérdésekre. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Dánia német megszállása nem volt oly totális, mint Franciaországé vagy Hollandiáé. A dánok, a bolgárokhoz hasonlóan, megtartották királyukat és saját kormányukat végig a náci megszállás idején. Ön-kormányzásuk megadta nekik a lehetőséget, hogy megvédjék a zsidókat, ami soha nem volt lehetséges Franciaország vagy Hollandia megszállt területein.
Mind a dán király, mind a dán kormány úgy döntött, hogy legjobb reményük Dánia szuverenitásának megőrzésére az, ha kooperálnak a német megszállókkal, de nem lesznek kollaboránsok. Ez a kooperáció gazdaggá tett egy-két dánt, de szégyent hozott sokakra másokra. A dán lakosság ősi ellenségeskedéssel viseltetett a németek iránt, és a megszállás csak megerősítette ezeket az érzelmeket. A nácik beérték ezzel a rideg kapcsolattal: szükségük volt a dán élelmiszerre, a dán kooperáció felszabadított katonai forrásokat a keleti front csatáira, és a fasiszták azt akarták, hogy kedveljék őket. Azt akarták, hogy „kooperatív” kapcsolatuk Dániával modellként szolgáljon a Hitler uralma alatt álló jövőbeli európai közösséghez.
A dánok, a királytól kezdve a legalsó rétegekig, már e kétes kapcsolat legelején világossá tették, hogy a zsidók bántalmazása véget vet a kooperációnak, a németek pedig rákényszerülnek, hogy teljesen elfoglalják az országot. A király híres mondása, melyet négyszemközt mondott miniszterelnökének, hogy ha a németek a sárga csillag viselésére kényszerítik a dán zsidókat, akkor ő is viselni fog egyet. Az uralkodói pozícióból elhangzottak nyilvánossá lettek, és még mítoszt is szültek, mely szerint a király, egyenruháján sárga csillaggal, lovagolt végig Koppenhága utcáin. A király valójában soha nem tett fel sárga csillagot. Nem volt rá szükség, mert, hála szembeszegülésének, a németek soha nem kényszerítették rá ezt a rendeletet Dániára.
Majd, 1943 nyarán, megérkezett a parancs Eichmanntól a koppenhágai helyi német hatóságokhoz, hogy meg kell szabadítaniuk a várost zsidóitól. S ekkor ezek a hatóságok dilemmával néztek szembe. Tudták, hogy a dán politikusok, rendőrség és média ‒ a dán társadalom egésze ‒ ellenáll, és akkor, ha a kooperációt elveszítették a dánokkal, a németeknek maguknak kell vezetniük az országot. Koppenhágában a németek ekkor már alaposabban elgondolkodtak magáról a háborúról is. Akkorra a német hadsereget megverték Sztálingrádnál. Miközben Lengyelországban és Kelet-Európában a Gestapo azzal nézett szembe a vereség kilátásával, hogy a haláltáborokban felgyorsították a megsemmisítés pokoli tempóját, Dániában elkezdtek kiutat keresni. A helyi Gauleiter, egy Werner Best nevű szemet hunyó opportunista, el is rendelte a zsidók elleni razziákat, de csak azután, hogy hagyták, hogy a zsidó közösség előre megtudja, mi vár rájuk, és így időt kaptak a menekülésre. Néhány emberre egy idősek otthonában mégis rátette a kezét, és Theresienstadtba vitette őket, de 1% kivételével a zsidó közösség megmenekült a karmai közül. Meglepő szám!
Amikor 1943-ban Adolf Eichmann Koppenhágába érkezett, hogy megtudja, miért menekült meg oly sok zsidó, nem számolt le a helyi Gestapóval. Visszatáncolt, és érvénytelenítette a fél-zsidók vagy zsidókkal házasságot kötöttek deportálását. Eichmann volte face magatartására Lidegaard magyarázata egyszerűen az, hogy a dán társadalom intézményei mind megtagadták a nácinak való engedelmeskedést. S együttműködésük nélkül lehetetlenné vált Dániában a Végső Megoldás. A totalitárius rendszer, nem is említve az etnikai tisztogatást és etnikai megsemmisítést, mindig megköveteli a nagymérvű kollaborációt.
Amikor 1943 szeptemberében hírét vette a német terveknek, a dán kormány lemondott, és egyetlen politikus sem járult hozzá ahhoz, hogy attól fogva a nácikkal kollaboráló kormányt szolgáljon. Miután bejelentették a zsidók elleni razziákat, a különböző pártok vezető dán politikusai közös nyilatkozatot adtak ki, melyben kijelentették: „A dán zsidók nélkülözhetetlen része a népnek, ennek következtében az egész népet mélyen érintik az elrendelt lépések, melyek a dán igazságérzet megsértésének tekintendők.” Ez a „honfitársiasság” politikai kultúrája, s Lidegaard ezzel magyarázza a dánok rendkívüli eltökéltségét ‒ és sikerét ‒ a zsidó lakosság védelmében.
Az ilyen általános támasz szerte a dán társadalomban mintha erőt adott volna Koppenhága zsidó lakosságának. Amikor 1943 szeptemberében a Gestapo megérkezett, hogy átkutassa a zsidó közösség hivatalait, a közösség pénztárnoka, Axel Hertz, késlekedés nélkül megkérdezte a behatolókat: „Milyen jogon jöttek ide?” A betolakodó náci teljes nyíltsággal így válaszolt: „Az erősebb jogán”. Mire Hertz ezzel felelt: „Az jogtalan, rossz jog.” Dániában a zsidók a jogok letéteményeseiként viselkedtek, és nem szánalmat kereső áldozatokként. S nem tévedtek: érzelmüket, hogy a dán államigazgatás tagjai, a dán államigazgatás politikai kultúrája alapozta meg.
Mire a németek megérkeztek, hogy megkezdjék a deportálásokat, a zsidókat már figyelmeztették ‒ a zsinagógáikban ‒, és egyszerűen eltűntek vidéken, a tengerparton, hogy átmeneküljenek a semleges Svédországba. Kevés zsidó közösségi szerveződés volt, vagy egyáltalán nem volt, sem dán földalatti mozgalom, hogy segítse őket. Kaotikus család család általi menekítés, menekülés alakult ki, ami egyszerűen azért volt lehetséges, mert a dán társadalom hétköznapi tagjai tudatlanságot színleltek, amikor a nácik kihallgatták őket, miközben szállást adtak a családoknak a tengerparti falvakban, szállodákban, vidéki otthonokban. A dán rendőrség figyelmeztette a rejtőző családokat a Gestapo-razziákra, és amikor elmentek, jeleztek, így a dán zsidókat rejtegető hajók kijuthattak Svédországba. A dán zsidókat a Balti-tengeren átszállító halászok hatalmas összegeket kértek az átkelésért, de sikerült rémült polgártársaikat biztonságba juttatniuk. Amikor egy apró halászfalu, Gilleleje templomában a Gestapo mégis rajtaütött zsidó családokon, az emberek annyira felháborodtak, hogy összefogtak mások megmentésére. Egy falubeli még a helyi Gestapo-tiszttel is szembeszállt, egy elemlámpát villantva a szemébe, és felkiátva: „Szegény zsidók!” A fasiszta válaszára, hogy: „Benne van a Bibliában, hogy ez a sorsuk.”, a falusi felejthetetlen válasza így hangzott: „De az nincs megírva benne, hogy annak itt, Gillelejében kell megtörténnie!”
Miért viselkedtek a dánok a megszállt Európa társadalmainak és lakosságának többségétől annyira eltérően? Kezdjük azzal, hogy ők voltak az egyetlen nemzet, ahonnan a menekülés egy biztonságos, semleges országba egy keskeny vízi úton keresztül vezetett. Sőt mi több, ők maguk nem voltak kitéve a megsemmisítés kényszerének. Nem álltak közvetlen megszállás alatt, és vezetői struktúrájukat a királytól le a helyi polgármesterekig nem tépték szét. Koppenhágában a sajtó elég szabad volt ahhoz, hogy beszámoljon a deportálásokról, így segítve azokat a zsidókat, akik akkor még nem tudtak arról, hogy menekülniük kell. Az információ viszonylagos szabad mozgása szintén lehetetlenné tette a nem-zsidó dánoknak, hogy abba a kijelentésbe takarózzanak ‒ ahogy oly sok német tette ‒: „erről nem volt tudomásunk”.
Legfontosabbként pedig: Dánia kicsi, homogén társadalom volt stabil demokráciával, tiszteletet érdemlő királysággal és a közös nemzeti ellenségességgel a németekkel szemben. Dánia bizonyos mértékben megerősíti Rousseau megfigyelését, mely szerint az erényt a kis demokráciákban támogatják.
Lidegaard kiváló útikalauza ennek a történetnek, amikor megmarad a dán realitásoknál. Amikor távolabbra merészkedik, és nagyobb kérdéseket tesz fel, eltéved. Könyve végén felteszi a kérdést: „Az emberi lény alapvetően jó, csak gyenge? Vagy természettől fogva brutális, akit csak a civilizáció ellenőriz és tart féken?” Azt szeretné, hogy a dán történelem választ adjon ilyen kérdésekre, de az nem bír el akkora súlyt. Egyszerűen nincsenek általános válaszok arra a kérdésre, hogy szélsőséges időkben az emberek miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. Amit Lidegaard története valójában megmutat, az, hogy a történelem és az összefüggés minden. Dánia Dánia volt: ez minden, amit valaki őszintén mondhat.
Lidegaard arra a következtetésre jut, hogy ha másutt Európában is oly erős lett volna az ellenállás, mint amilyen Dániában volt, a nácik soha nem tudták volna a befejezéséig hajszolni a Végső Megoldást. Ezt írja:
A különbözőség gyűlölete nem volt oly „ősi erő”, mint ahogy felszították. Inkább kényelmes politikai érdek volt, melyet szükség szerint elő lehetett venni, és a megszállt területek többségében a fasiszták az érdekeiknek megfelelően használták is, katasztrofális következményekkel. A stratégia azonban csak ott működött, ahol táptalajra talált. Egyszerű eszközökkel szembe lehetett szállni vele ‒ még egy védtelen és elfoglalt ország is ‒ azon feltételezés kitartó társadalmi elutasításával, hogy van „zsidó probléma”.
Ezt csak fél-igazságnak látom. Az antiszemitizmus valójában nem volt „ősi erő”, ahogy a náci csizmák beledöngölték az elfoglalt országokba. A zsidókra eltérő sors várt minden egyes országban, melyet a nácik elfoglaltak ‒ vagy legalábbis a pusztítás és megmenekülés arányszámaiban. Ebből azonban nem következik az, hogy amit a dánok tettek, más népek is megtehettek volna. A németek változóan erős ellenállással találkoztak minden országban, melyet Európában elfoglaltak. Ahol az ő kezükbe került a katonai és rendőri erő, féktelen kegyetlenséggel zúzták szét az ellenállást. Ahol, mint Dániában, a közvetett uralom eszközével próbálkoztak, el kellett viselniük a következményeket: a lakosságot, melyet nem lehetett beleterrorizálni abba, hogy teljesítsék parancsaikat, és számolniuk kellett azzal, hogy reagálnak honfitársaik letartóztatására és elhurcolására.
Egy kellemetlen magyarázat, amit Lidegaard nem tár fel, az, hogy a nácik pontosan azért keresték a közvetett uralom stratégiáját, mert fajtársnak, árjának, egy árja Európában a szövetségeseiknek tekintették a dánokat. Ez megmagyarázza, hogy a nácik miért érezték magukat oly kényelmesen Koppenhágában, és miért rázta meg őket annyira a dán ellenállás. A lengyeleket Untermenschen-ként, alsóbbrendű fajként, semmibe vehették, a franciákat ősi ellenségként, de hogy feltételezett árják szállnak szembe velük, az valahogy természetellenesen lefegyverezte őket. Mi más miatt adta volna meg magát egy olyan vérengző bürokrata, mint amilyen Eichmann volt, a dán tiltakozásnak, hogy letartóztassák a dánokkal házasságot kötött zsidókat? Egy paradox lehetőség az, hogy a nácik azért hajtottak fejet a dán tiltakozás előtt, mert téveszmés faji antropológiájuk arra vezette őket, hogy a dánokat a saját családjuk tagjának tekintsék. Örök dicséretükre a dánok arra használták ezt a képzelt családi hasonlatosságot, hogy ellenszegüljenek az aljasságnak.
A Honfitársak egy kis országról szóló történet, amely összetett okokból helyesen cselekedett, és szintén bonyolult okokból megúszta. Olyan történet, amely megerősít egy régi igazságot: a szolidaritás és a tisztesség az emberek közti kapcsolat sűrű szövedékétől függ; a szív rég kialakult szokásaitól, az egyenrangú állampolgárság rugalmas kultúrájától; és vezetőktől, akik a saját példamutatásukkal őrzik és megkövetelik ezeket az erényeket. Dániában ez a sűrű szövedék összekötötte az embereket, és a közvetett irányítás lehetetlenné tette a nácik számára, hogy szétszaggassák. Ezzel ellentétben másutt Európában szakaszosan pusztították el: először a zsidó emberek gettósításával és elszigetelésével, majd pedig azzal, hogy elszigetelték a bármit látókat, hallókat a fasiszta szándékok teljes horrorjától. Miután a zsidókat megfosztották állampolgárságuktól, vagyonuktól, jogaiktól és társadalmi egzisztenciájuktól ‒ amikor már csak üldözőik és a körülállók szokásos emberiességéhez könyöröghettek ‒, már túl késő volt.
Van egy kijózanító üzenet Lidegaard történetében a borzalmak kora utáni emberi jogok korára vonatkozóan. Ha egy nép védelemért egyedül csak az emberi jogokra hagyatkozhat, a szokásos emberiesség kölcsönös elismerése alapján, akkor már súlyos veszélyben van. A dán történet mintha arra tanítana bennünket, hogy szélsőséges helyzetekben nemcsak az egyetemleges emberi lánc köti össze az népeket, hanem a helyibb és finomabb szálak is: az idő, a hely és az erkölcsi örökség egyéni ismerete, amely arra vitt egy dán falusit, hogy szembeszálljon a Gestapóval, és azt mondja neki: nem, ez itt nem történik meg, a mi falunkban nem. E kis ország, Dánia rendkívüli története nem környezetfüggő. A Honfitársak című művet el kell olvasnia mindenkinek, aki arra keresi a választ, hogy pontosan milyen általános társadalmi és politikai képességek, megállapodások teszik lehetővé az egyéni bátorság és nem mindennapi tisztesség tetteit iszonyatos sötétség idején.

Michael Ignatieff a Harvard Egyetem Kormányzati Kennedy Iskolájában és a Torontói Egyetem Globális Ügyek Munk Iskolájában tanít.