בייה
Vözot hábráchá וְזֹאת הַבְּרָכָה A hetiszakasz tartalmából és a szukkoti tórai olvasmányok Szukkot alkalmával ,,tehát a Sátrak Ünnepén és az Ünnep utolsó napján, Smini Áceretkor a III.M.22-23.-ból, a IV.M. 29.-ből valamint az V.M.14-16.-ból olvasunk. A tórai szakaszok részletezik az olvasó számára az Ö-valóval kötött szövetségünket, egyben utalnak a zsidó naptárban előirt megemlékezések időpontjával kapcsolatos rendeletekre. Olvasunk a sátor (ágakkal fedett kunyhó), a lakás, a négyféle növényből összeállított „Ünnepi csokor” parancsáról, micvájáról. Olvasunk a jeruzsálemi Szentélyben bemutatott Sátoros Ünnepek áldozatairól, valamint arról is hogy minden hívő zsidónak évente háromszor, a három zarándokünnep – Peszách, Sávuot és Szukkot – alkalmával fel kellett utaznia a Szentélyhez „hogy lásson és láttassék az Ö-való színe előtt”. Szimchát Torákor, a „Tóra örömünnepén” befejezzük, de egyben újra el is kezdjük a Tóra felolvasását Mózes első könyvéből. A szabály, hogy először felolvasunk a Vözothábráchá-ból, amely felsorolja az áldásokat, amelyekben Mózes részesítette halála előtt Izráel fiait, mind a tizenkét törzset. Mózes áldásai, szinkronban vannak azokkal az áldásokkal, melyeket öt nemzedékkel korábban, Jákob részesítette fiait. Mózes mintegy előrevetíti az egyes törzsek szerepét Izráel közösségén belül. (V.M. 33.) A hetiszakasz és egyben a Tóra befejező részében olvasunk Mózes haláláról. Mózes felmegy a Nebó-hegyre, a hegycsúcsról széttekint az Ígéret Földjén. „És meghalt Mózes, az Ö-való szolgája ott Móáb országában, az Ö-való parancsa szerint… és senki sem tudta sírját egész e mai napig.” (V.M. 34/1–9.) A Tóra a következő deklarációval zárul: „És nem támadt próféta többé Izráelben olyan, mint Mózes, akit az Ö-való ismert színről-színre… és mindabban a hatalmas cselekedetben és nagy félelmetességben, amit Mózes végbevitt egész Izráel szeme előtt.” (V.M. 34/10–12.) A Tóra utolsó heti szakaszának olvasását követően, felolvassuk Mózes első könyvének első fejezetét, mely arról tudósit, hogyan teremtette meg I-ten a világot hat nap alatt, majd abbahagyva a munkát a hetedik napot megszentelte és megáldotta, mint a pihenés napját.(I.M. 1/1–2:3.)
וַיָּמָת שָׁם מֹשֶׁה עֶבֶד-יְהוָה, בְּאֶרֶץ מוֹאָב--עַל-פִּי יְהוָה וַיִּקְבֹּר אֹתוֹ בַגַּי בְּאֶרֶץ מוֹאָב, מוּל בֵּית פְּעוֹר; וְלֹא-יָדַע אִישׁ אֶת-קְבֻרָתוֹ, עַד הַיּוֹם הַזֶּה.
„Meghalt Mózes, az Ö-való szolgája ott, Moáv földjén az Ö-való szája által(על פי י הוה). És eltemette őt a völgyben Moáv földjén, BétPeorral szemben, és senki sem ismeri sírját egészen a mai napig.” (V.M. 34. 5-6) Függetlenül az értelmi képességektől, minden ember felteszi a kérdést: mi értelme van az életnek, ha az véges? A filozófusok tételesen kifejtették, hogy maga a létezés típusa teszi végessé a létet. Ugyanis két féleképpen valósul meg a létezés: energiaként és anyagként. Azt is hallottuk, hogy semmi sem szűnik meg, hanem átalakul. Arról is olvastunk, hogy minden létezés az ok-okozat véges sorozatának eredménye. Mielőtt belebonyolódnánk igen összetett kérdésekbe melyek túlhaladják hetiszakaszunk magyarázatát, maradjunk annál az alapvető tételnél, hogy a létezésbe eleve kódolva van a létezés végessége. Kivétel, ami persze erősíti a „szabályt” az ok-okozat sorozat elején álló szingularitás. Az „Egy”, akit a filozófia első mozgatónak, szükségszerű létezőnek ismer és ismertet el, I-tennek. Ha a létezés ennyire összetett filozófiai kérdés, még inkább felvetődik a kérdés, hogy mi történik a létezővel „létezése” megszűnte után. Ha nem vész el hanem „csak” átalakul, ott az örök kérdés: Mi van odaát? Folytathatjuk a kérdések sorozatát azzal is, hogy van-e összefüggés a létezés ” minősége” és az eltávozás milyensége között? Konkrétan az, hogy hal meg az ember: természetes egyszerűségben „elalszik” méltóságban, vagy hosszú betegség után, szenvedés várja, hogy szabaduljon az érzékek világától. Természetesen, az sem mindegy, hogy valaki megelégedett öregségben távozik, vagy fiatalon szerencsétlen körülmények között? A Tóra utolsó része Mózes halálának körülményeit írja le. Mózes halálának tényével kapcsolatban az olvasóban több kérdés vetődik fel. Mózes tanítómesterünkről, akiעֶבֶד-יְהוָה „I-ten szolgája” volt, azt olvassuk: וַיָּמָת….עַל-פִּי יְהוָה „Meghalt Mózes…..az Ö-való szája által”. A mondat egy súlyos kérdést involvál: hogyan hal meg az ember az Ö-való szája által (על פי יהוהal pihaSém)? Majd a későbbi szövegből kiderül, hogy Mózest maga I-ten temette el בַגַּי בְּאֶרֶץ מוֹאָב, מוּל בֵּית פְּעוֹר „a völgyben Moáv földjén, Bét Peorral szemben”. Másik és egyben megválaszolatlan kérdés: hol lett eltemetve a nagy Tanító? A „Tanítást”, amit Tórának aposztrofálunk, Mózes Öt Könyveként ismerünk. Olvastuk, hogy I-ten maga írta a Tórát választott népe számára örökségként. Majd szerencsétlen körülmények összjátéka, hogy miután a nép megcsinálta az Aranyborjút, Mózes ezeket összetörte. A későbbiekben I-ten az eredeti szöveget szó szerint lediktálta, ezt az arany Frigyládába helyezték és negyven éven keresztül hordozták magukkal. Márpedig ha Mózes haláláról olvasunk Mózes által írt könyvben, akkor ki írta le Mózes halálát? A Tóra a maga egyszerűségében közli a tényt: „Meghalt Mózes”. Paradoxon, hogy senki sem számolhat be saját haláláról, de az összes vallási tekintély egyetért abban, hogy Mózes halálának tényét, maga Mózes írta le. Rási a legnagyobb Biblia kommentátor felteszi a kérdést: „Lehetséges, hogy Mózes meghalt, és azt még leírta: Mózes meghalt?” Kétségtelen, hogy Mózes, akiről máshol azt olvashatjuk: אִישׁ-הָאֱלֹהִים „I-ten embere” (90. zsolt.), a legnagyobb próféta, aki egyben Népe világi vezetője és bírája volt. De még róla sem tudjuk elképzelni, hogy holtában még befejezi Könyvét. Egy másik kommentátor,Ibn Ezra kicsit gyermekded magyarázatként írja, hogy Mózes utolsó erejével, léte és nemléte mezsgyéjén odaírta a tórai szöveg végére egyes szám harmadik személyben: „meghalt Mózes.” A legnagyobb prófétától feltételezhető, hogy tudta, mikor, hol és miként hal meg és hogyan lesz eltemetve? Rási szerint a Tóra, halálát közvetlen megelőző részeit maga Mózes írta, a következő, befejező mondatok, már Józsué. A magyarázat elfogadható, hiszen olvastuk, hogy Mózes kézrátétellel, saját I-tentől kapott bölcsességét, prófétai képességét, mintegy átruházta utódjára. Rási hivatkozik Rabbi Méirre, aki szerint: „Lehetséges volna, hogy a Tórából bármi hiányozhatna? Hiszen az van írva: „(Mózes) vette ezt a Széfer Tórát” (V.M. 31/ 26) Rabbi Meir logikai következtetése arra támaszkodik, hogy Mózes „ezt” a Tórát a Szináj hegyen vette át. Az „ezt” kifejezés a teljes, hiánytalan Tórára vonatkozik. Tehát arra a Tórára, melyet I-ten diktált és Ő írt életében saját kezével. A IX században keletkezett Mózes halálára vonatkozó bibliakritika, illetve az erről írt mondatok szerzőségének kérdése ellentmondásra hivatkozva, a Tórát szerkesztettnek ítéli. A hívő zsidók mindent egybevetve vallják, amit a Sifre Dvárim 35/7 így határoz meg: „még a Szináj hegyen mondta, diktálta I-ten, Mózes pedig könnyeivel írta le ezt a részt .” De térjünk vissza az alapkérdésre: mit jelent az idézett mondatban aוַיָּמָת שָׁם מֹשֶׁה….עַל-פִּי יְהוָה „ és meghalt Mózes,…ott, …az Ö-való szája által. A kérdés tehát az: hogyan halt meg Mózes I-ten szája által? Ibn Ezra az עַל-פִּי יְהוָה „I-ten szája által” kifejezést úgy értelmezi, hogy Mózes I-ten parancsára, „I-ten szava által” halt meg. A zsidó hermeneutika, szövegértelmezés tovább gördíti a kérdést. Abból indul ki, hogy azעַל-פִּי יְהוָה „I-ten szája által” kifejezésben az עַל-פִּיúgy is fordítható, „ajkai által” A Bablioni Talmud, Moed Katan 28a., úgy fordítja: „…meghalt Mózes az Ö-való (בנשיכה)„csókja által” A Bablioni Talmud, Moed Katan 28a-ban a מיתעת נשכה „csók halála” kifejezést, egyenesen úgy értelmezi, hogy Mózes I-ten csókja által halt meg”, „a Halál Angyalának közvetítése nélkül.” A X. században élt polihisztor zsidó filozófus, apologetikus, Mose ben Majmon, akit Maimonides néven, vagy neve rövidítésével Rambam néven ismerünk, a kérdéses עַל-פִּי יְהוָה „I-ten szája által”, „I-ten csókja által” kifejezést filozófiai opusa More Nevukhim 3. 51-ben így magyaráz: „Mózes lelke egyesült a Skhina (I-teni jelenlét) szentségével” A Talmud Brakhot traktatus 8a. egyszerűsíti ezt, miszerint az עַל-פִּי יְהוָה „I-ten szája által”, „I-ten csókja által”, semmi más nem érthető, mint az, hogy Mózes I-ten akaratából fájdalommentesen ment át a nemlétbe. A halálról beszélni, nem tartozik a kellemes konverzációk közé. Platon, a nagy klasszikus görög filozófus, nem kevesebbet állít mint azt, hogy a halálfélelem, minden vallási indíttatás alapja. Az ember tudatában tulajdonképpen nem a haláltól fél, hanem a meghalás tényétől. Ha úgy is meg kell halni egyszer, nem mindegy milyen körülmények között hal meg valaki. Ad absurdum a meghalást tényét rangsorolni lehet. A meghalás negatív tényében van tehát,- fogalmazzunk így-, elfogadhatóbb, vagy félelmetesebb halálnem. A Tóra szövege szerint Mózes halála az elfogadhatóbb, „legkívánatosabb” minden halál közül. Ami érthető is, hogy Mózest példás élete predesztinálta erre. A Talmud szerint a félelmetes halál olyan, mint amikor gyapjúszálat húznak ki a gyapjúfésű fogai közül. Konkrétan ez a megfúlás egy modusa. Ezzel szemben Mózes halála olyan volt, mint amikor „hajszál hull a tejbe”. A hasonlat feltételezhetően azt fejezi ki, hogy Mózes halálakor fájdalommentesen és zökkenőmentesen ment át a nemlétbe. A Midrás Tannaim 224 szerint vannak akik azt állítják, Mózes nem halt meg, hanem egy más létezési formában, odafent az égi magasságokban szolgálja Teremtőjét. Josephus Flavius, időszámítás szerinti első században élt történetíró, valamint kortársa, Alexandriai Philon filozófusok szerint Mózes nem halt meg hanem „csak” egyszerűen „visszatért I-tenhez.” A gondolat szépséghibája csupán annyi, hogy az égi magasságokban szolgálni I-tent eddigi tudásunk szerint, az arra teremtett agyalok feladata. A képet még komplikáltabbá teszi, hogy egy angyal szolgálata, csupán egy feladatra korlátozódik. Mózesről, aki olvastuk אִישׁ-הָאֱלֹהִים „I-ten embere” (90. zsolt.), עֶבֶד-יְהוָה „I-ten szolgája”(V.M. 34/5.) volt, alig képzelhető, hogy sokszínű prófétai, továbbá földi pályafutása után I-ten dehonesztáló módon csupán egy feladat teljesítésére szólítaná. Az időszámítás előtti II-III. századi hellenista irodalom kedvelt képlete volt az, hogy az ideális földi halandó nem halt meg, hanem „mennybemenetele” valósult meg. Bevett előzménye volt ennek, hogy azt megelőzően a hőst angyalok keresik fel, és figyelmeztetik, hogy számára közeleg a vég. A középkori rabbik, a Ptirat Mose (Mózes elszenderülése) című midrás-gyűjteményében ez áll: „Mózes is ivott Ádám kupájából”. A formula lényege, hogy Mózes szembesült a megmásíthatatlan ténnyel, hogy neki is meg kell halnia. Mózes viszont tiltakozott, majd könyörgött és alkudozott halála ellen. A könyörgésről a következő Midrás olvasható: Mózes nem akart meghalni, azt ajánlotta I-tennek, ha életben hagyja, átadja a nép irányítását Józsuénak, ő pedig úgy fog szolgálni az új vezetőnek, ahogyan az szolgált neki eddig. I-ten bele is ment az alkuba, és a Találkozás Sátrába hívta Mózest és Józsuét. A Sátorban szokás szerint a felhőborulatban leszállt I-ten jelenléte, a Sechina, de ezúttal már nem Mózest burkolta be, hanem utódját, Józsuét. Mózes erre azt mondta: „Inkább ezer halál, minthogy ezt kelljen látnom.” Kívánsága azonnal teljesült. Ennyi előzmény és magyarázat után tehát egészen „világos és érthető”:
וַיָּמָת שָׁם מֹשֶׁה עֶבֶד-יְהוָה, בְּאֶרֶץ מוֹאָב--עַל-פִּי יְהוָה וַיִּקְבֹּר אֹתוֹ בַגַּי בְּאֶרֶץ מוֹאָב, מוּל בֵּית פְּעוֹר; וְלֹא-יָדַע אִישׁ אֶת-קְבֻרָתוֹ, עַד הַיּוֹם הַזֶּה.
„Meghalt Mózes, az Ö-való szolgája ott, Moáv földjén, az Ö-való szája által (על פי יהוה). És eltemette őt a völgyben, Moáv földjén, Bét Peorral szemben, és senki sem ismeri sírját egészen a mai napig.” (V.M. 34. 5-6)
írta: Szerdócz J. Ervin rabbi