בייה

Vájikrá וַיִּקְרָא

A hetiszakasz tartalmából

Az Ö-ökkévaló megszólítja Mózest a Találkozás Sátrából, és elmondja neki a Szentélybe hozott állat- és lisztáldozat törvényeit. Ezek közé tartoznak a következők: (III. M. 1:1.)

  • az „égőáldozat” (olá), amely teljes egészében felszáll I-tenhez az oltár tetején égő tűz révén; (III.M. 1:2–17.)
  • ötféle lisztáldozat (minchá), amely finomlisztből, olívaolajból és tömjénből készül; (II. M. 2.)
  • a „békeáldozat” (slámim), melynek húsát - miután egyes részeit az oltáron elégettek, más részeit pedig a kohanitáknak (papoknak) adták - maga az áldozathozó fogyasztott el; (III. M. 3.)
  • a „vétekáldozat” (chátát) különböző fajtái, amelyeket a nem szándékosan elkövetett vétkekért való engesztelésül hoz a vétkező főpap, az egész közösség, a király, vagy az átlagos zsidó; (III. M. 4.)
  • a „bűnáldozat” (ásám), amelyet olyasvalaki hoz, aki a Szentély valamely megszentelt tárgyát nem szándékosan profán célra használja, vagy aki bizonytalan, hogy vajon áthágott-e valamilyen i-teni tilalmat, vagy azáltal követ el „hűtlenséget az Ö-ökkévaló ellen”, hogy hazugul esküszik, így károsítva meg felebarátját. (III. M. 5–11.)

A וַיִּקְרָא Mózes III. könyve tíz hetiszakaszt tartalmaz, és ezek többsége az áldozatokkal és a Szentélyben szolgáló kohaniták törvényeivel foglalkozik. Ezért bölcseink ezt a könyvet „Toratkohanim”-nak nevezik.
A generációk folyamán a rabbik a Vajikra könyvének hetiszakaszaival kezdik a gyerekeket tanítani. Ennek magyarázata a Midrásban van: „Miért nem kezdik tanítani a gyerekeket a Berésitre?” Mivel a gyerekek tiszták, és az áldozatok is tiszták, jöjjenek a tiszták, és foglalkozzanak a tisztasággal.
Itt hozzáteszi a Midrás szavaihoz a luncsicsi R. Slomo Efrajim „Klijakar” c. művében: a vajikra szó utolsó betűje (א) kicsi – ez utalás arra, hogy ezt a könyvet a kicsik (gyerekek) kezdjék el tanulni; és azért is itt kezdik először tanulni, mert az „א” is a betűk között az első.

וַיִּקְרָא „És szólította Mózest”. Először szólította az Ö-ökkévaló, és csak utána beszélt hozzá. Ebből a Tóra érdekes következtetést von le. Ahogyan mondani szokás: „dereh-erec”-et tanít, és pedig: Ha találkozunk valakivel, nem illik az illetőt azonnal „letámadni” és beszélni hozzá vagy kérdésekkel elhalmozni. Előbb köszönteni kell, és illő módon meg kell őt szólítani.

Örök érvényű felismerés, hogy törvény előtt mindenki egyenlő: az előkelő és a közember is. A Mózes harmadik könyvében leírt állatáldozatok furcsának tűnnek. Pedig ezek egykor „i-tentiszteletként” szerepeltek. Másképpen mutatkoznak ezek, ha tudjuk, hogy az állatáldozatok az ősi emberáldozatokat váltották fel. A Bibliai korban az emberáldozat elterjedt volt. Emlékeznünk kell, hogy Ábrahám ósapa próbatétele Izsák feláldozásával kezdődik (lásd I. M. 22/2.), és azzal végződik, hogy Ábrahám a fia helyett egy kost áldoz I-tennek. Az elbeszélés tulajdonképpen felszólítás, hogy a más népeknél szokásos emberáldozat „utálatos cselekedet”-nek számítson. A Tóra nyomán az összes próféta élesen kikel az emberáldozat ellen. Így számunkra az állatok feláldozása I-ten társadalmi alkalmazkodását, haladását jelenti. Jeremiás próféta ostorozza a népét, erkölcsi süllyedéssel vádolva őket.

וּבָנוּ בָּמוֹת הַתֹּפֶת, אֲשֶׁר בְּגֵיא בֶן-הִנֹּם, לִשְׂרֹף אֶת-בְּנֵיהֶם וְאֶת-בְּנֹתֵיהֶם, בָּאֵשׁ--אֲשֶׁר לֹא צִוִּיתִי, וְלֹא עָלְתָה עַל-לִבִּי.

„Oltárokat emeltek Ben Hinom völgyében, hogy elégessék fiaikat, lányaikat, mit (soha) nem akartam és nem volt szívemben. ” (Jerm. 7/31.)
A próféta szerint ajkunkkal helyettesíthetjük az ökör áldozatokat:
קְחוּ עִמָּכֶם דְּבָרִים, וְשׁוּבוּ אֶל-יְהוָה; אִמְרוּ אֵלָיו, כָּל-תִּשָּׂא עָו‍ֹן וְקַח-טוֹב, וּנְשַׁלְּמָה פָרִים, שְׂפָתֵינוּ.
„Vigyetek magatokkal szavakat és térjetek meg az Ö-ökkévalóhoz, szóljatok Hozzá: egészen bocsájtsd meg a bűnt és fogadd el a jót, hadd fizessünk tulkok helyett ajkainkkal.” (Hos. 14/3.)
Az előírt közösségi imák függetlenül attól, hogy milyen a hozzáállásunk, közelebb hoznak bennünket I-tenhez, mint az áldozatok vére, amit maga I-ten sem akar. Az előbb idézett Hosea próféta a következőket mondta:

כִּי חֶסֶד חָפַצְתִּי, וְלֹא-זָבַח; וְדַעַת אֱלֹהִים, מֵעֹלוֹת.

„Mert szeretetet kívántam s nem vágóáldozatot, I-ten megismerését inkább égő áldozatoknál.” (uo. 6/6.)
Az áldozatok két csoportra oszthatók. Az egyik csoport az égő áldozatok (עֹלָה olá). Ezek közé tartoznak a bűnáldozatok. Ha valaki I-ten elleni bűnt követ el, függetlenül társadalmi rangjától, köteles áldozatot bemutatni. Saját pénzén vett állatot, bárányt, vagy tulkot teljes egészében elégetnek az oltáron. A magát bűnösnek deklaráló a kezeit ráteszi az állatra, és bevallja bűneit. Az áldozatot I-ten vagy elfogadja, vagy nem, mindez az áldozatot bemutató őszinteségétől és szívből jövő azonosulásától függ.
Ha viszont embertársa ellen követett el bűnt — lopást, csalást, rábízott holmi letagadását —, előbb jóvá kell tennie a bűnt, a kárt meg kell térítenie, valamint azt megtoldani a kár egyötödét részével. Csak azután áldozhat.
A másik csoport a vágóáldozatok (זֶבַח zevách). Ünnepkor, vagy más alkalmakkor áldozzák. Húsából ehetnek a kohaniták és maga az áldozó is, a családjával. Csak annak nem szabad ennie az áldozatok húsából, aki tisztátalan állapotban van (halottal való érintkezés, temetés).
A Tóra demokratikus felfogására vall a következő mondat: „Ha nem telik neki bárányra, akkor áldozhat egy pár galambot. Ha galambokra sem telik, hozhat áldozatul egy tized (אֵפָה efá) finomlisztet is.” (III. M. 5/7 és 11). Az oltár rendben tartása és tűz élesztése, amely éjjel-nappal égett, a kohaniták feladata volt.

וְהָאֵשׁ עַל-הַמִּזְבֵּחַ תּוּקַד-בּוֹ לֹא תִכְבֶּה, וּבִעֵר עָלֶיהָ הַכֹּהֵן עֵצִים בַּבֹּקֶר בַּבֹּקֶר; וְעָרַךְ עָלֶיהָ הָעֹלָה, וְהִקְטִיר עָלֶיהָ חֶלְבֵי הַשְּׁלָמִים.

„A tűz, amely az oltáron ég, ne aludjon ki, és égesse el rajta az égő áldozatok és a vágó áldozatok zsiradékát.” ( III. M. 6/5.)
Bűn- és vétekáldozatokat csak azok hozhatnak, akik nem szándékosan követték el a bűnt, és megbánják tettüket. Az áldozat értéke attól függ, milyen őszinte a bűn megbánása. Az elkövetett bűn tagadása, vagy a megbánás hiánya nem teszi lehetővé az engesztelést.

וַיִּקְרָא, אֶל-מֹשֶׁה; וַיְדַבֵּר יְהוָה אֵלָיו, מֵאֹהֶל מוֹעֵד לֵאמֹר

„És szólította Mózest az Ö-ökkévaló és szólt hozzá a találkozás sátrából, mondván:” (III. M. 1/1)
A וַיִּקְרָאhetiszakasza a Tórában más helyen nem található különleges mondattal kezdődik, szemben a más helyen gyakran elő forduló: „Beszélt az Ö-ökkévaló Mózeshez mondván”, vagy „Szólt az Ö-ökkévaló Mózeshez”.
„ויקרא אל משה” – Miért mondja „ויקרא” „És szólította”? Mivel az előző könyv (II. M.40/35) azzal végződik, hogy וְלֹא-יָכֹל מֹשֶׁה, לָבוֹא אֶל-אֹהֶל מוֹעֵד „Mózes nem tudott jönni a Találkozás Sátrába” amikor az Ö-kkévaló Sehina formában volt ott; és felhő takarta a Találkozás Sátrát. Ezért ויקרא szólította őt az Ö-ökkévaló. A Midrás szerint ez a kapcsolat az előző hetiszakasz vége, és a Vajikra eleje között. Természetes úton Mózes nem tudott bemenni a Találkozás Sátrába, mert ott volt az Ö-ökkévaló jelenléte, amióta azt felállították. Ezért hívatta őt így az Ö-ökkévaló a Találkozás Sátrából, hogy bátorítsa őt és foglalja el az ő pozícióját.

A Példabeszédek könyvében olvassuk: „A szerénység nyomában kél az i-tenfélelem, a gazdagság, a tisztelet és az élet.” A szerénység a legszebb emberi tulajdonság. A szerény ember nem ismeri a megaláztatást. Szerénységre maga I-ten oktatott, azzal, hogy dicsősége megnyilvánulására nagy hegyek helyett az alacsony Szináj-hegyet választotta, és égbe nyúló fák helyett a csipkebokorban jelent meg. Ben Sziráktól tanuljuk: „Minél nagyobb vagy, annál inkább alázd meg magad mindenben, és I-ten előtt kedvére találsz.” Mózes szerénységének tudható, hogy nem akart bemenni a bizonyosság sátrába, amikor az megtelt I-ten dicsőségével, jóllehet I-ten közölte vele, hogy a frigysátorban fog beszélni vele. Addig amíg I-ten szólította: „És szólította Mózest és szólt hozzá az Ö-ökkévaló a Gyülekezés sátrából.”
Mózes harmadik könyve a Vájikrá וַיִּקְרָא bevezetése szoros összefüggésben áll a második könyv végével, ahol a frigysátor belső berendezéséről van szó. Hasonló ahhoz, amikor egy király megbízta szolgáját, hogy építessen számára palotát. A szolga teljesíti ura parancsát és a belső berendezés minden darabjára rávéseti királya nevét. A király bevonul és kellemesen meglepődik, amikor mindenen a nevével találkozik, és elérzékenyülve így szól: „Ezek a jelek szolgám tiszteletét jelentik. Most én benn lakjam, ő pedig kint időzzék?” Ugyanígy, amikor I-ten megparancsolta a szentély építését, minden tárgyra ezt írta: „miként megparancsolta I-ten Mózesnek!” I-ten mondta: „mindezt Mózes tanúsította irányomban és Én a szentélyben lakozzam és Ő kinn időzzék? ” Ezért olvassuk: „És szólította Mózest és szólt hozzá a gyülekezés sátrából.”
A figyelmes olvasónak feltűnik, hogy „וַיִּקְרָא” kis „á”-val írva. A szó: „וַיִּקְרָא” „a” nélkül „lehűlést” jelent. Midrás szerint Mózes fájlalta, hogy nem ő nyerte el a főpapi tisztséget. Amikor I-ten a „וַיִּקְרָא” kifejezést használta vele szemben, a kifejezést, melyet csak az angyalok használnak, amint olvassuk: „És kiált וַיִּקְרָא egyik a másikhoz” — „lehűlt” az indulata és beletörődött.
A „וַיִּקְרָא” jelentése „a” nélkül azt is jelenti: „véletlenül”, amint Bileám történetében is olvassuk az V. könyvben. Mózes szerénységének tudható be, hogy nem akarta ugyanazt a kifejezést használni, ezért kihagyta az „א” betűt. I-ten határozott parancsára beírta a betűt, de kisebb alakban, mintha hiányozna belőle!
Olvassuk, hogy I-ten a מֵאֹהֶל מוֹעֵד „Gyülekezés sátrából” szólította Mózes tanítómesterünket. Ez azért van kiemelve, mert I-ten hangját csak Mózes hallotta. Dávid király félelmetes dolgokat mond I-ten hangjáról:קוֹל-יְהוָה בַּכֹּחַ ….קוֹל יְהוָה, שֹׁבֵר אֲרָזִים „Az Úr hangja hatalmas (erejében), az Úr hangja cédrusokat tör” (Zsolt 29.). I-ten hangja ott és akkor mégsem hallatszott a sátoron kívül. Sámuel könyvében olvassuk: amikor Sámuel és Éli főpap a Szentélyben voltak, csak Sámuel hallotta I-ten szavát. Ugyanis az elhangzottak nem Éli főpapnak voltak szánva. I-ten hangját hallani csoda. A csoda élménye lehet vizuális vagy auditív. A zsidó hagyományban a csodák mindig az egész népnek szólnak, az egész nép élménye. A prófétáknak általában, de Elijáhú prófétának jellemzően már voltak személyes élményei, mint annak előtte a három Ősapának is: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak. A csoda mindig személyes élmény. Májmonídesz, a legnagyobb középkori zsidó filozófus szerint a csoda személyes érintettség, ahogyan a Nap valakit meggyógyít, más napszúrást kap tőle. Ugyanúgy van, akire hat az i-teni kisugárzás, láthat csodákat, míg a mellette állók nem látják azt, „elmennek mellette”. Dániel csodákat és angyalokat látott, holott a mellette állók azt nem látták.
R. Jákov ben Aser a „Baál haTurim” szerzője feltételezi, hogy Mózes szerénységből nem is akarta leírni: Vájikrá וַיִּקְרָא, hanem azt akarta írni:„ויקר” – „vajikar”, ahogy Bileám történetéeben olvassuk (IV. M. 23/4) וַיִּקָּר אֱלֹהִים, אֶל-בִּלְעָם „És I-ten eléje tűnt Bileámnak”. Ezt bölcseink úgy értelmezik, hogy csak véletlenszerűen fordult az Ö-ökké való Bileámhoz. Mózes Bileámra hivatkozva akarta kihangsúlyozni, hogy önmagát érdemtelennek tartotta I-ten megszólítására. Az Ö-ökkévaló maga szólította fel Mózest, hogy írjon nyugodtan alefet is a szó végére „ויקרא”. Mózes teljesítette I-ten parancsát, szerénységből viszont csak, a szöveghez képest kisebb א-t írt.
A haszidizmus jelentős rabbija, a psiszchai Rabbi Szimcha Bunám (megh. 1827.) tovább megy magyarázatában. Abból indul ki, hogy a Tóra maga tanúskodik Mózes mellet, hiszen a Tóra ötödik könyvében olvassuk: וְהָאִישׁ מֹשֶׁה, עָנָו מְאֹד--מִכֹּל, הָאָדָם, אֲשֶׁר, עַל-פְּנֵי הָאֲדָמָה „És a férfiú Mózes nagyon szerény volt, (szerényebb) minden embernél, aki a föld színén élt.” (IV. M. 12/3). Ezek szerint Mózes szerénységére utal a kis א, amellyel kezdődik Mózes III. könyve. Mózes példaértékű szerénysége az, hogy — habár az Ö-ökkévaló hívatta, szólt hozzá —, Mózes szerény és alázatos maradt.
A psiszchai rabbi, talán önmagából kiindulva, kérdezi: egy olyan történelmi helyzetben, egy olyan személy, mint Mózes, ne is dicsekedjen a pozícióval, melybe jutott, melybe sorsa helyezte? Ne dicsekedjen, hogy maga az Ö-kkévaló hívatta és beszélt vele? Mózes nagysága az, hogy — bár megtehette volna —, ezek ellenére megmaradt alázatosnak és szerénynek. Erre utal a kis א.

írta: Szerdócz J. Ervin rabbi