בייה
Vájéru וָאֵרָא A hetiszakasz tartalmából I-ten megjelenik Mózes előtt, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás négy ígéretével: I-ten megígéri, hogy kivezeti Izráel gyermekeit Egyiptomból, kiszabadítja őket rabszolgaságukból, megváltja, és saját választott népévé teszi őket Szináj hegyénél. Végül megígéri azt is, hogy beviszi őket az Országba, amelyet még az Ősapáknak ígért örökségül. I-ten elküldi Mózest a Fáraóhoz. Áront jelöli ki tolmácsnak. Mózes és Áron ekkor 80, illetve 83 évesek. (II.M. 6/2–7/7.) Mózes és Áron többször megjelennek a Fáraó előtt, hogy követeljék tőle I-ten nevében: „Bocsásd szabadon az Ö-kkévaló népét, hogy szolgálhassák Őt a sivatagban!”. A Fáraó újra meg újra visszautasítja őket. Áron botja kígyóvá változik, és elnyeli az egyiptomi varázslók kígyókká változott botjait. I-ten ezt követően egy sor csapással sújtja az egyiptomiakat. (II.M. 7/8–13.) A Nílus vize vérré változik; békák hada árasztja el az országot; tetvek lepik el az embereket és az állatokat. A városokban vadállatok pusztítanak csapatostul; a háziállatokat dögvész pusztítja el; fájdalmas kelések kínozzák az egyiptomiakat. Hetedik csapásként pusztító jégverés záporozik alá az égből. De „dacos volt a Fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel gyermekeit, amint hirdette az Ö-ökkévaló Mózes által.” (II.M. 7/14–9/35.)
וַיְדַבֵּר אֱלֹהִים, אֶל-מֹשֶׁה; וַיֹּאמֶר אֵלָיו, אֲנִי יְהוָה. ג וָאֵרָא, אֶל-אַבְרָהָם אֶל-יִצְחָק וְאֶל-יַעֲקֹב--בְּאֵל שַׁדָּי; וּשְׁמִי יְהוָה, לֹא נוֹדַעְתִּי לָהֶם.
„És szólt az Ö-ökkévaló Mózeshez és mondta neki: Én vagyok az Ö-ökkévaló! És megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mint Mindenható I-ten, de ezen a nevemen Ö-kkévaló nem ismertettem meg magam velük.” (II.M. 6/2-3.) „Én vagyok az Ö-ökkévaló!” …elég különös ez a deklaratív bemutatkozás az előbbi heti szakaszban olvasott párbeszéd után, mely Mózes és az Ö-kkévaló között történt (II.M. 3/13-14.):
וַיֹּאמֶר מֹשֶׁה אֶל-הָאֱלֹהִים, הִנֵּה אָנֹכִי בָא אֶל-בְּנֵי יִשְׂרָאֵל, וְאָמַרְתִּי לָהֶם, אֱלֹהֵי אֲבוֹתֵיכֶם שְׁלָחַנִי אֲלֵיכֶם; וְאָמְרוּ-לִי מַה-שְּׁמוֹ, מָה אֹמַר אֲלֵהֶם.
„És szólt Mózes I-tennek: Íme, ha én elmegyek Izráel gyermekeihez és elmondom nekik, Atyáitok I-tene küldött engem tihozzátok és ők azt mondják nekem: mi a neve? Mit feleljek nekik?”
וַיֹּאמֶר אֱלֹהִים אֶל-מֹשֶׁה, אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה; וַיֹּאמֶר, כֹּה תֹאמַר לִבְנֵי יִשְׂרָאֵל, אֶהְיֶה, שְׁלָחַנִי אֲלֵיכֶם.
„És szólt I-ten Mózeshez: Ehjeaserehje — Én vagyok, aki a LÉT vagyok. Ki a LÉT vagyok, az küldött tihozzátok.” Rási szerint I-ten, ahogy az előbb olvasottban, úgy itt sem a nevét akarja közölni. Be akarja vésni Mózes lelkébe a gondolatot, hogy az i-teni ígéret teljesítésének biztosítéka I-ten lényegében van: a létezés ígéretében. Mintha azt mondaná: „Én, aki maga a LÉT vagyok, általam, a LÉT hatalma által, állhatatos vagyok és teljesítem minden ígéretem melyet tettem. Én megváltást ígértem és teljesíteni fogom.”. A Fáraó, aki az elmúlás világa, olyan megvetéssel mondja: לֹא יָדַעְתִּי אֶת-יְהוָה „Én nem ismerem az Ö-ökkévalót!”. (II.M. 5/2.) Ő, a Fáraó is meg fogja ismerni, de nem a létezés, hanem a nemlét oldaláról. I-ten nagyon különös dolgot mond: בְּאֵל שַׁדָּי; וּשְׁמִי יְהוָה, לֹא נוֹדַעְתִּי לָהֶם. „de ezen a nevemen Ö-ökkévaló, nem ismertettem meg magam”. Rási szerint ennek magyarázata a következő: „Bár az Ősök ismerték és használták az Adonáj nevet, de jelentését nem ismerték. A Szentírás azt állítja, hogy וּשְׁמִי יְהוָה, לֹא נוֹדַעְתִּי לָהֶם. „nem ismertettem meg magam”, mellyel azt akarja tudatni, hogy „-יְהוָהnéven nem voltam ismeretes”. Nem ismerték fel a hűség, a kegyelem attribútumát, ami az ígéretek hűséges betartásában rejlik. A négy héberbetűs I-ten név magyarázatát mindmáig a legnagyobb titok övezi. A Tóra korai görög fordítása, a ”Septuaginta” betűit átírva (helytelenül) eredeti יְהוָה olvasatában használja. Érdekes, hogy a vallásos zsidó számára nem tilos kimondani az „idegen” istenneveket (pl. Zarathusztra, Zeusz, Moloch, Baál, stb). A tilalom viszont érvényes az „Allah” szintén négybetűs I-ten névre. A négybetűs I-ten név „titkának” hátterében (sok más mellett) három premissza áll. Az előző hetiszakaszban olvastuk:
וַיִּגְדַּל הַיֶּלֶד, וַתְּבִאֵהוּ לְבַת-פַּרְעֹה, וַיְהִי-לָהּ, לְבֵן; וַתִּקְרָא שְׁמוֹ, מֹשֶׁה, וַתֹּאמֶר, כִּי מִן-הַמַּיִם מְשִׁיתִהוּ. וַיְהִי בַּיָּמִים הָהֵם, וַיִּגְדַּל מֹשֶׁה וַיֵּצֵא אֶל-אֶחָיו, וַיַּרְא, בְּסִבְלֹתָם; וַיַּרְא אִישׁ מִצְרִי, מַכֶּה אִישׁ-עִבְרִי מֵאֶחָיו. וַיִּפֶן כֹּה וָכֹה, וַיַּרְא כִּי אֵין אִישׁ; וַיַּךְ, אֶת-הַמִּצְרִי, וַיִּטְמְנֵהוּ, בַּחוֹל.
„És történt azokban az időkben, midőn Mózes megnőtt, hogy kiment testvéreihez és látta nehéz robotmunkájukat és látta, amint egy egyiptomi férfi ver egy héber férfiút testvérei közül. És fordult jobbra és balra és látta, hogy nincs ott senki más és lesújtotta az egyiptomit és elrejtette a homokban.” (II.M. 2/11-13.) Nos, bölcseink szerint az egyszavas közleményből וַיַּךְ „lesújtotta” — mivel Mózes kezében nem volt sem fegyver, sem bot, azt olvassák ki, hogy a וַיַּךְ „lesújtotta” alatt azt kell érteni, hogy úgy ölte meg az egyiptomit, hogy kimondta I-ten négybetűs titkos nevét. A tilalom (talán) azért releváns, mert ha ez ismeretes lenne, akkor Mózeshez hasonlóan bárki, aki birtokában lenne a név metafizikai erejének, bárkire „lesújthatna”. I-ten nevével kapcsolatos második visszatartó tilalom, a „Tíz parancsolat” tilalma:
לֹא תִשָּׂא אֶת-שֵׁם-יְהוָה אֱלֹהֶיךָ, לַשָּׁוְא: כִּי לֹא יְנַקֶּה יְהוָה, אֵת אֲשֶׁר-יִשָּׂא אֶת-שְׁמוֹ לַשָּׁוְא.
„Ne vedd az Ö-kkévalónak, a te I-tenednek Nevét álságra, mert nem hagyja büntetlenül az Ö-kkévaló azt, aki álságra veszi az Ő nevét.” (II.M. 20/6.) Ez az előbbi premissza folytatása, hogy aki ismeri a Nevet, aki a NÉV birtokosa, arra visszaüt „álságos” használata. A harmadik premissza Áron két idősebb fiának a története, akik a Név ismeretének birtokában az „álságos” körülmények miatt haltak meg.
וַיִּקְחוּ בְנֵי-אַהֲרֹן נָדָב וַאֲבִיהוּא אִישׁ מַחְתָּתוֹ, וַיִּתְּנוּ בָהֵן אֵשׁ, וַיָּשִׂימוּ עָלֶיהָ, קְטֹרֶת; וַיַּקְרִיבוּ לִפְנֵי יְהוָה, אֵשׁ זָרָה--אֲשֶׁר לֹא צִוָּה, אֹתָם. ב וַתֵּצֵא אֵשׁ מִלִּפְנֵי יְהוָה, וַתֹּאכַל אוֹתָם; וַיָּמֻתוּ, לִפְנֵי יְהוָה.
„És Áron fiai, Nábád és Ábihu, vette mindegyik a maga serpenyőjét és tett bele tüzet, tett rá füstölőszert és bevitte az Ö-kkévaló színe elé az idegen tüzet, amit nem parancsolt nekik. És akkor tűz ütött ki az Ö-kkévaló színe előtt és megemésztette őket és meghaltak az Ö-kkévaló színe előtt.” (III.M. 10/1-3.) A négybetűs יְהוָה I-ten név önmagában a létezés fogalmát fejezi ki. Ezt I-ten maga mondta Mózesnek:
ויֹּאמֶר אֱלֹהִים אֶל-מֹשֶׁה, אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה; וַיֹּאמֶר, כֹּה תֹאמַר לִבְנֵי יִשְׂרָאֵל, אֶהְיֶה, שְׁלָחַנִי אֲלֵיכֶם.
„És szólt I-ten Mózeshez: Ehjeaserehje — Én vagyok, aki a lét vagyok…” (II.M. 3/14.). Ehhez a létezést kifejező NÉV fogalomhoz egységében hozzátartozik az Ősapáknak tett történelmi ígéretet megvalósító I-ten fogalom. Fontos felfigyelnünk, hogy I-ten Önmagát nem mint „világteremtő”-t és a történelem felett Uralkodót definiálja, hanem elsősorban és mindenek előtt az zsidó nép szabadítóját:
אָנֹכִי יְהוָה אֱלֹהֶיךָ, אֲשֶׁר הוֹצֵאתִיךָ מֵאֶרֶץ מִצְרַיִם מִבֵּית עֲבָדִים
„Én vagyok az Örökkévaló a te I-tened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a szolgaság házából.” (II.M. 20/2.) A történelmen uralkodó Ö-ökkévaló viszont az irgalom és az i-teni jóságon meghatározott és megvalósított lét fogalmát hordozza. A korai görög fordítás, a ” Septuaginta” az előbbi premisszákat figyelmen kívül hagyva használható, kiejthető I-ten nevet formált. A Tóra betűit átírva, három szót írtak egymás alá, s ezek betűit összevonták (fonetikus átírásban). Előbb a היה melynek jelentése:„volt” (hájá); majd הוה jelentése: „van” (hove); végül a יהיה melynek jelentése: „lesz” (jije); ezt összevonva eljutnak a négybetűs יְהוָה( (JHVH) jelentéséhez: Ö-kkévaló. Ezzel el is jutunk a „NÉV” paradigmához, ugyanis a NEVET nem lehet kimondani. A zsidó hagyomány e helyett, és a paradigmát áthidalva, legtöbbször egy másik, ugyancsak I-tenre vonatkozó szót használ: Ádonáj (írásban: יי), jelentése: Uram. A nagyon vallásosak a ”השם” (HASÉM) a Név, vagy egyszerűen összevonva a két szót: אדושם (ADOSEM) használják. Fontos megjegyezni, hogy szemben az אלהים „I-ten”, mely a Teremtő, mint a Világ bírája van értelmezve, az Ö-kkévaló I-tent jelölő יהוה négy héber betű a Bibliában mindig a kegyelem, a szeretet I-tenére, a történelem gondviselő Urára utal. Folytatva az elmélkedést, feltűnik egy ellentmondás: וּשְׁמִי יְהוָה, לֹא נוֹדַעְתִּי לָהֶם „de ezen a nevemen, Ö-kkévaló, nem ismertettem meg magam velük.” (II.M. 6/2-3.) Mit jelent, hogy „nem ismertettem…”? Azt, hogy a NEVET nem ismerték őseink? Hogyan lehetséges, hiszen a Teremtő maga mondta Ábrahám Ősapának:אֲנִי יְהוָה, אֲשֶׁר הוֹצֵאתִיךָ מֵאוּר כַּשְׂדִּים--לָתֶת לְךָ אֶת-הָאָרֶץ הַזֹּאת, לְרִשְׁתָּהּ „Én vagyok az Ö-rökkévaló (Hásem), aki kihozott téged Ur-Kaszdimból, hogy neked adja ezt a földet örökségként” (I.M. 15/7.). Szintén a Jóteremtő szólt Jákob álmában: אֲנִי יְהוָה אֱלֹהֵי אַבְרָהָם אָבִיךָ, וֵאלֹהֵי יִצְחָק „Én vagyok az Ö-rökkévaló Ábrahám Atyád I-tene és Izsák atyád I-tene…” (I.M. 28/13). Hogyan lehetséges akkor, hogy nem ismerték a NEVET? E szerint ismerték, csak nem ismerték a NÉV szimbolikus jelentését? Ennek megértéséhez vissza kell mennünk az I.M. Jákob történetéhez, ahol az Ősapa találkozik halottnak hitt fiával, Józseffel. Feszültséggel teli emocionális helyzet! József meglátja apját: וַיִּפֹּל עַל-צַוָּארָיו, וַיֵּבְךְּ עַל-צַוָּארָיו, עוֹד (József az apja) „nyakába borul, megcsókolja és sokáig sírt nyakán” (I.M. 46/29). Szép, életszerű jelenet. Ebben az emelkedett pillanatban Jákob, a várt apai érzékenység helyett hidegen reagál. Nem sír örömében, nem csókolja meg szeretett fiát. Rási szerint, a nagy találkozás pillanatában, miközben szeretett fia apja nyakát átölelve sír, Jákob ad absurdum a שְׁמַע „S’má” imát mondta. עלינו („Oléjnu” ú.n. „Záró”) ima befejező gondolata, egy mondat Zekarja próféta könyvéből, mely így hangzik:וְהָיָה יְהוָה לְמֶלֶךְ, עַל-כָּל-הָאָרֶץ; בַּיּוֹם הַהוּא, יִהְיֶה יְהוָה אֶחָדוּשְׁמוֹ אֶחָד. „azon a napon az Ö-ökkévaló (Hásem) egy lesz, és a neve is egy lesz”. (Zekarja14:9) Az idézettel két kérdés merül fel: mit jelent: בַּיּוֹם הַהוּא „azon a napon”? És ami még nehezebben értelmezhető: mit jelent: יִהְיֶה יְהוָה אֶחָדוּשְׁמוֹ אֶחָד „az Ö-ökkévaló (השם „Hásem”) egy lesz, és a neve is egy lesz”? Bölcseink szerint ;בַּיּוֹם הַהוּא „azon a napon” az eljövendő világra, a Messiách korra vonatkozik. A kritikusabb szövegrészt: יִהְיֶה יְהוָה אֶחָדוּשְׁמוֹ אֶחָד „az Ö-ökkévaló (Hásem) egy lesz, és a neve is egy lesz” -t, aTalmud, Pszachim 50a-ban, Rabbi Acha Bar Chanina, ezt a következőképpen magyarázza: „ez a világ nem olyan, mint az eljövendő világ”. Mi hát a különbség a mostani és a Messiách kora között? Nos, ebben a világban, külön áldást mondunk a jó és rossz hírre. A különbség a jelen és a jövő világ között az, magyarázza a Talmud, hogy az eljövendő világban a rossz hírek mögött is I-ten jóságát fogjuk látni. A MidrásTehilim ennek magyarázatához a Hállél imából, a 118. Zsoltár 21. mondatából indul ki, mely így hangzik: אוֹדְךָ, כִּי עֲנִיתָנִי; וַתְּהִי-לִי, :לִישׁוּעָה „Köszönöm neked, hogy válaszoltál nekem, és megváltásom lettél”. A mondathoz egy midrás történet kapcsolódik. A történet röviden: egy férfi egy kis szigetről készül hazatérni társaival a családjához. Mielőtt felszállna a hajóra, lakhelyén egy skorpió a lábába mar. A férfi lebénul, segítséget sem tud kérni. Társai már kihajóztak a tengerre. A férfi elkeseredetten figyeli a távolodó hajót. Nem tudja, mi lesz vele, hiszen ha fel is épül, a hajó félévenként tér vissza a szigetre. Végül felépül, és hallja a hírt, hogy a hajó társaival elsüllyedt, és mind odavesztek a tengeren. Ekkor a midrás szerint a zsoltár mondatát idézi: אוֹדְךָ, כִּי עֲנִיתָנִי; וַתְּהִי-לִי, לִישׁוּעָה. De a szöveg egy más olvasatában, értelmezésben: „Köszönöm neked, hogy szenvedést okoztál, és megváltásom lettél”. Az idézett történet annak az igazolása, amit sokan tudnak: az ember életében sokszor történnek kellemetlenségek. Ezeket fájdalmasan, negatívan éljük meg. Majd utólag kiderül, hogy a sors értelmezhetetlen szeszélyéből, pozitív célt szolgáltak. A שְׁמַע „S’má” imában mondjuk: יִשְׂרָאֵליְהוָה אֱלֹהֵינוּ, יְהוָה אֶחָדשְׁמַע „Halljad Izráel, az Ö-rökkévaló az I-stenünk, az Ö-rökkévaló egy”(V.M. 6/4). Tudnunk kell, hogy I-ten két מידת „mércével” uralkodik a világon: a דיןמידת elbírálás (ítélet) mércéjével, és a רחמיםמידת a kegyelem mércéjével. A mondatot tehát úgy értelmezhetjük, hogy I-ten, aki könyörül rajtunk, egy és ugyanaz Önmagával, aki egyszer s mint bíráskodik is felettünk. Ezért mondta Jákob, a שְׁמַע „S’má”-t, amikor szeretett fiával, Józseffel találkozik. Abban a hitben mondta, annak felismerésében, hogy szenvedései nem voltak értelmetlenek, ellenkezőleg: az Ő és leszármazottai javát szolgálták.
írta: Szerdócz J. Ervin rabbi