בייה
Vájécé וַיֵּצֵא A hetiszakasz tartalmából Jákob elhagyja Beér Seva-i otthonát, és Cháránba utazik. Útközben elérkezik „a helyre”, és ott alszik. Álmot lát: a földet a mennybolttal összekötő létrán angyalok mozognak föl és le. I-ten is megjelenik álmában, és ígéretet tesz, hogy a földet, amelyen Jákob fekszik, leszármazottainak adja. Reggel Jákob a követ, amelyen a fejét nyugtatta, oszlopkőnek állítja. Fogadalmat tesz, hogy ebből a kőből lesz I-ten háza ( I.M. 28:10–22.). Jákob Cháránban nagybátyjánál, Lábánnál lakik, legelteti juhait. Jákob és Lábán megegyeznek, hogy hét évi munka fejében Jákob feleségül kapja Lábán fiatalabbik lányát, Ráchelt, akibe beleszeretett. A nászéjszakán Lábán idősebbik leányát, Leát csempészi be a nászsátorba. A csalást Jákob reggel felfedezi, de beleegyezik, hogy újabb hét évet szolgál Lábánnál. Hét év elteltével Ráchelt is feleségül veszi. Lea hat fiút szül – Reuvént, Simont, Lévit, Jehudát, Isszáchárt és Zebulunt – és egy lányt, Dinát. Ráchel viszont meddő marad. Felajánlja Jákobnak a szolgálóját, Bilhát feleségül, hogy helyette gyermekeket szüljön. Bilha is szül két fiút, Dánt és Naftálit. Lea is felajánlja szolgálónőjét, Zilpát Jákobnak, aki Gádot és Ásért szüli Jákobnak. Végül Ráchel imái meghallgatásra találnak, szül egy fiút, akit Józsefnek nevez el (Uo. 29:1–30:24.). Jákob tizennégy évet töltött el Cháránban, és haza szeretne menni. Lábán maradásra bírja, ezúttal juhokat ígér munkája fejében. Lábán időről időre „rászedi” vejét, Jákob vagyona ennek ellenére gyarapszik. Jákob titokban hagyja el Cháránt, nehogy apósa, Lábán erővel akadályozza távozását családjával és a vagyonával, amelyért megdolgozott. Lábán üldözőbe veszi Jákobot. I-ten óva inti Lábánt álmában, hogy bármit is tegyen veje ellen. Lábán és Jákob szövetséget kötnek Galéd dombjánál, egy kőrakás mellett, majd Jákob tovább folytatja az útját a Szentföldre, ahol angyalokkal találkozik (Uo. 30:25–32:3.).
וַיֵּצֵא יַעֲקֹב, מִבְּאֵר שָׁבַע; וַיֵּלֶךְ, חָרָנָה.
„És elment Jákob Beér Sévából és ment Cháránba” (I.M. 28/10.). Az előbbi fejezetekben történtekből beigazolódik a képlet: „nómen est ómen” (a név hordozza a sorsot: a név maga a sors): Jákob (יַעֲקֹב) furfangosat, csalót jelent, melyet Ézsáu így fogalmaz meg: קָרָא שְׁמוֹ יַעֲקֹב, וַיַּעְקְבֵנִי זֶה פַעֲמַיִם--אֶת-בְּכֹרָתִי לָקָח, וְהִנֵּה עַתָּה לָקַח בִּרְכָתִי; וַיֹּאמַר, הֲלֹא-אָצַלְתָּ לִּי בְּרָכָה. „ Nem hiába nevezték-e el Jákobnak, két ízben álnokul bánt el velem: elvette elsőszülöttségemet és most elvette áldásomat is.” ( I.M. 27/36.). Bármilyen olvasatban is interpretáljuk a harmadik Ősapa életének „vitorlabontását”, bármennyire is meghatározó az olvasó elkötelezettsége, az, amit tapasztal Jákobbal (de akár minden szentírási szereplővel is) az nem idealizált. Jákob ősapa (is) hús-vér ember volt. Abból, amit Jákob Ősapáról megtudunk, két következtetés biztosan kiolvasható: - bármilyen handicap-pel is indul egy élet, bármikor megváltozhat és (e sorok írója szerint a szándék tisztaságának függvényében) jobbá fordulhat; - az élet „szabad választás” lehetőségének ideálja önámítás! Ahogyan azt Maimonídész filozófiájából kikövetkeztethető: a szabad választás „kontingens”. A sorsát megélő szabadon választja azt, amit sors meghatározottsága szerint választania kell! Jákob, az az Ősapa, akire hivatkozva (többek között) kérjük I-ten kegyelmét, egy „született csaló”? Nem! Jákob küldetését teljesíti. És küldetése rögös útján, hibáival, emberi gyengéivel és személyisége gyengeségeivel bukdácsolva, olykor kétségbe esve, határozottan, vagy akár félelmeinek csapdájában vergődik: Jákob Ősapa egy CADIK! Sorsának indító képlete az az egyszerű (egyenlőre) feltételezés, ami a maga archaikus voltában Noét is kora fölé emelte: אִישׁ צַדִּיק תָּמִים הָיָה, בְּדֹרֹתָיו: אֶת-הָאֱלֹהִים, הִתְהַלֶּךְ „igaz jámbor férfiú volt a maga nemzedékében” ( lásd I.M. 6/9.). Honnan derül ki, hogy Jákob ősapa egy אִישׁ צַדִּיק „jámbor férfiú”? Nos, a zsidó episztemológia, hermeneutika zseniális értelmezési képességgel ülteti az arra nyitott érdeklődőt a „terített asztalhoz”. Az, hogy Jákob אִישׁ צַדִּיק „igaz jámbor férfiú volt”, felvezető mondatunkból olvasható ki:
וַיֵּצֵא יַעֲקֹב, מִבְּאֵר שָׁבַע; וַיֵּלֶךְ, חָרָנָה.
„És elment Jákob Beér Sévából és ment Cháránba” (I.M. 28/10.). Tudjuk, hogy Ábrahám és Jichák családjukkal, BéérSevában laktak (lásd: I.M. 21./ 31, vagy I.M. 22. /19. vagy I.M. 26./33.). Ez Rasi figyelmét megragadja és felteszi a kérdést: Miért írja, a szakasz, hogy: „elment Beér Sevából”? Valóban! Kétszer van írva: „elment”, majd „ment”. Nem tautológia ez? Nem fölösleges szóismétlés? Nos, nem! Rási szerint és BeresitRábbá szerint „azért mondja, mert amikor egy cádik elmegy valahonnan, nyomot hagy azon a helyen (ahol addig volt). Amikor a cádik a városban van, ő a dísze, ő a ragyogása, ő a fensége, de amikor elmegy onnan, akkor a várost is elhagyja a dísz, a ragyogás, a pompa. Ugyanezért van írva Ruth történetében: וַתֵּצֵא, מִן-הַמָּקוֹם אֲשֶׁר הָיְתָה-שָּׁמָּה „És elment arról a helyről, ahol (addig) volt” (lásd: Ruth 1/7). Márpedig Ruth, a moabita, és később a zsidó népbe és a zsidó vallásba betérő asszony nem más, mint Dávid király nagymamája! Visszatérve Jákob történetéhez, felmerül még egy kérdés! Miért volt fontos kihangsúlyozni, hogy Beér Sevában volt, mielőtt Cháránba ment? Fontos történelmi tény: Beér Sábába vitték azokat, akiknek meg kellett esküdniük valamire. Márpedig Jákob számára a hely (מָּקוֹם) volt sorsa beteljesülésének „esküje”. Honnan tudjuk? A מָּקוֹם (Hely) a mindenhol jelenlevő kegyelmet gyakorló I-ten egyik, titkos NEVE!
וַיִּפְגַּע בַּמָּקוֹם וַיָּלֶן שָׁם, כִּי-בָא הַשֶּׁמֶשׁ, וַיִּקַּח מֵאַבְנֵי הַמָּקוֹם, וַיָּשֶׂם מְרַאֲשֹׁתָיו; וַיִּשְׁכַּב, בַּמָּקוֹם הַהוּא.
„Eljutott egy helyre és ott töltötte az éjszakát, mert a nap leszállott. Vett a hely kövei közül, és a feje alá tette és lefeküdt azon a helyen” (I.M. 28./11.). Jákob tehát eljutott egy másik helyre útban Chárán felé. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Fontossággal bír a tény, hogy a „hely” (מָּקוֹם) kifejezés egyben I-ten misztikus neve, amely I-ten mindenhol jelenlévőségének kifejezője, ezért e hely fogalma egyrészt a személy életének egy sarokköve, másrészt a transzcendentális „megélés” egy emelkedett dimenziója. Ha ez a feltevés releváns, feltevődik a kérdés: vajon miért nem említi az írás, hogy melyik helyre jutott el? Tudnunk kell, hogy bölcseink szerint Jákob Ősapa egy nap alatt tette meg az egyébként tizenhét napig tartó utat Beér Sevából Cháránig. Rasi szerint ez utalás arra, hogy tudnunk kell melyik helyre jutott, juthatott el! Ez Morija hegye, ahol korábban Ábrahám megkötözte Jichákot, hogy feláldozza I-tennek. Erről a következő olvasható: וַיַּרְא אֶת-הַמָּקוֹם--מֵרָחֹק. „Már messziről látta azt a helyet” (I.M.22/4.) וַיִּפְגַּע בַּמָּקוֹם Az „Eljutott egy helyre…” (I.M. 28/11.) szövegrésznek van egy érdekes, az előbbieket kiegészítő értelmezése. Az „וַיִּפְגַּע” azon túl, hogy azt jelenti: „eljutott”, azt is jelenti, hogy „könyörögni”. Az „וַיִּפְגַּע” kifejezés fohászkodást jelentő értelmezése, az előbbi, „מָּקוֹם” „hely” kifejezés, mely I-ten mindenhol jelen-levőségének nevét is jelenti. A két fogalom tehát azt is jelenti, hogy Jákob fohászkodott I-ten előtt. Ennek bizonyítékát megtalálhatjuk a Szentírás több helyén is. Például Jehosuá 16/7- ben ezt olvassuk: „וּפָגַע, בִּירִיחוֹ” („eljutott Jerikóba”), mely értelmezés szerint imádkozott ott I-ten jelenlétében, a város elfoglalása érdekében. Vagy Jeremiás prófétánál ugyanabban a szövegkörnyezetben a 7./16-ban a kifejezés tiltó értelemben is citálhatjuk: „וְאַל-תִּפְגַּע-בִּי” („ne imádkozzál hozzám”). A Bráchot 26b-ban ebből következtetik ki bölcseink, hogy háromszor kell imádkozni. Jákobra hivatkozva rendelték el az esti Mááriv imát. A hetiszakaszban ezt úgy kell értelmezni: „eljutott” „eljutott és nem imádkozott”. Rási szerint csoda történt: Jákobnak lerövidült az útja és eljutott a Morija hegyhez. Talmud Chulin 91b. szerint: amikor megérkezett Jákob Háránba, így szólt: „Lehetséges, hogy én elmenjek az előtt a hely előtt, ahol Atyám imádkozott, úgy, hogy én ne imádkozzam. ”. Mikor eszébe jutott, hogy visszatérjen, csoda történt és rögtön eljutott a „helyre”, I-ten jelenlétének helyére, ahol kérése meghallgatásra talált.
ַיִּקַּח מֵאַבְנֵי הַמָּקוֹם, וַיָּשֶׂם מְרַאֲשֹׁתָיו; וַיִּשְׁכַּב, בַּמָּקוֹם הַהוּא
„És vett egyet a hely kövei közül és feje alá tette s lefeküdt aludni azon a helyen.” ( I.M. 28/11.). Rásinak feltűnik, hogy először az olvasható: „vett kövei közül” - a kövek többes számban, majd: „és feje alá tette” - tehát csak egyet. Mi ennek a magyarázata? Rási szerint Jákob tényleg több követ szedett, majd koszorú alakba rakta azokat, hogy a vadállatok ne férkőzhessenek hozzá. A kövek viszont civakodtak, melyikük kerüljön a cádik feje alá. I-ten a civakodásnak úgy vetett véget, hogy egy kővé olvasztotta azokat. Ezért van egyes számban. Bölcseink szerint Jákob14 évig feküdt ott,ugyanis ez idő alatt Sem és Éber tanodájában tanult, ahol viszont le sem feküdt és nem is aludt rendesen, hanem éjjel nappalá téve tanult.
írta: Szerdócz J. Ervin rabbi