בייה

Smot שְׁמוֹת

Smot, Mózes második könyve, amely Exodus néven ismert, a zsidók négyszáz éves egyiptomi rabszolgaságáról és szabadulásáról számol be. A húsz generációt átölelő esemény annak a víziónak a beteljesedése, melyet a Teremtő Ábrahámmal, az első Ősapával közöl:

יָדֹעַ תֵּדַע כִּי-גֵר יִהְיֶה זַרְעֲךָ בְּאֶרֶץ לֹא לָהֶם, וַעֲבָדוּם, וְעִנּוּ אֹתָם--אַרְבַּע מֵאוֹת, שָׁנָה. וְגַם אֶת-הַגּוֹי אֲשֶׁר יַעֲבֹדוּ, דָּן אָנֹכִי; וְאַחֲרֵי-כֵן יֵצְאוּ, בִּרְכֻשׁ גָּדוֹל.

„Tudd meg, hogy idegen lesz a te magzatod olyan országban, amely nem az övé, szolgává teszik és sanyargatják őt négyszáz évig. De a népet, amelyet szolgálni fog, megbüntetem és ezután nagy vagyonnal fog kivonulni.” (I.M. 15/13-14.)


A hetiszakasz tartalmából

Izráel fiai és családjaik gyorsan szaporodnak Egyiptomban. Számbeli növekedésük zavarba ejti és megrémíti a hatalmon lévő új Fáraót. Elfelejtve József tetteit, és elfelejtve az előző Fáraó Józsefnek tett ígéretét, hogy békében élhetnek Gósen földjén, rabszolgaságba veti a zsidókat. Megparancsolja a héber bábáknak, Sifrának és Puának, hogy minden fiú újszülöttet azonnal öljenek meg. A szülésznők nem teljesítik parancsot, ezért a Fáraó megparancsolja népének, hogy minden héber fiú csecsemőt vessenek a folyóba. (II.M. 1.)
Jochevednek, Lévi leányának és Ámrámnak fiuk születik. Az újszülöttet, hogy megmentsék a Fáraó gyilkos parancsától, egy kosárban a folyó vizére helyezik. Mirjám, a fiúcska nővére a távolból figyeli a csecsemő sorsának alakulását. A Fáraó lánya felfedezi a kosárban síró kisfiút. Megmenti az életét, kiemelve a vízből. Elnevezi Mózesnek, és fiaként neveli fel. (II.M. 2/1–10.)
Az ifjú Mózes egy napon, elhagyva a palotát, tudomást szerez testvéreinek keserves életéről. Látja, amint egy egyiptomi veri zsidó testvérét, és megöli az egyiptomit. Másnap két civakodó zsidót pillant meg, és megdorgálja őket. Azok kérdőre vonják, azért, amit az előző nap tett. Mózes látván, hogy tette kitudódott, elmenekül Midjánba. Ott védelmére kel Jitró leányainak, egyiküket – Cipórát – feleségül veszi, és apósa nyájainak pásztora lesz. (II.M. 2/11–3/1.)
I-ten megjelenik Mózesnek egy égő csipkebokorban a Horeb hegyen, a Szináj lábánál, és utasítja, hogy menjen el a Fáraóhoz és követelje: engedje el népét, hogy szolgálhassák Őt! I-ten kinevezi Mózes testvérét, Áront Mózes szóvivőjének. Úton Egyiptom felé Mózes körülmetéli fiait. Egyiptomban a nép hisz nekik; de a Fáraó nem hajlandó elengedni őket, sőt, még jobban megnöveli Izráel fiainak szenvedését. (II.M. 3/2–5/21.)
Mózes tiltakozik I-tennél: „Uram, miért tettél rosszat ezzel a néppel?”. I-ten biztatja, hogy közel a szabadulás órája. (II.M. 5/22–6/1.)

א וְאֵלֶּה, שְׁמוֹת בְּנֵי יִשְׂרָאֵל, הַבָּאִים, מִצְרָיְמָה: אֵת יַעֲקֹב…..

„Ezek Izrael gyermekeinek nevei, akik Egyiptomba jöttek, valamennyien Jákobbal jöttek…” (II.M. 1/1.)
Elég furcsa, hogy Mózes II. könyve, a Smot, Jákob fiainak felsorolásával kezdődik. Mi lehet ennek a magyarázata? Érdekes, Rási a X. században élt Szentírás magyarázó, ebben a felsorolásban, a Beresit (Mózes I. könyve) utolsó hetiszakaszára visszautalva tudatja velünk magyarázatát. Ott (I.M. 49/1-27) ugyanis Jákob megáldja fiait. Ebben az a különös, hogy nem minden fia részesül a klasszikus értelemben értelmezhető áldásban. Az „áldások” után viszont ez áll:
וַיְבָרֶךְ אוֹתָם--אִישׁ אֲשֶׁר כְּבִרְכָתוֹ, בֵּרַךְ אֹתָם.” …megáldotta őket, mindegyiket. Az őt megillető áldásával áldotta meg.” (I.M. 49/28.) Annak dichotómiáját túllépve, hogy valóban áldások ezek, havan is olyan, ami egyértelműen átokként is értelmezhető (pl. a Reuvénnak, Simonnak és Lévinek mondottak). Rási az elhangzottakat, Jákob fiai dorgálását a jobbításukért buzdító szövegként értelmezi. Ezt ilyen értelmezésben eszkatológiai, tehát az idők végére mutató útmutatóként kell venni. A dorgálás, mint áldás kettősségére van példa a szentírásban.
A Példabeszédek könyvében olvassuk: אַל-תּוֹכַח לֵץ, פֶּן-יִשְׂנָאֶךָּ; הוֹכַח לְחָכָם, וְיֶאֱהָבֶךָּ. „Ne fedd meg az arcátlant, hogy meg ne gyűlöljön! Fedd meg a bölcset és megkedvel téget.” (Péld 9/8.) Ugyanott bölcs Salamon ajánlja figyelmünkbe: חוֹשֵׂךְ שִׁבְטוֹ, שׂוֹנֵא בְנוֹ; וְאֹהֲבוֹ, שִׁחֲרוֹ מוּסָר „Aki megvonja gyerekétől a büntető pálcát, az gyűlöli gyermekét, aki pedig dorgálja, bünteti, az szereti.” (Péld. 13/24.) Dávid király elnéző volt fia, Absalom iránt, nem büntette. Ezért lázadásra vetemedett, fegyverrel tört apja ellen, ezért Dávidnak menekülnie kellett Jeruzsálemből, üldözői elől. Jákob korholta, fedte, büntette fiait, és derék vallásos emberekké váltak. A Tóra ezzel a felsorolással mondja ki, hogy Jákob fiai sokszínűségükben igaz gyermekei lettek apjuknak. Ez a „dorgálás” készít fel azokra a kihívásokra, amelyeket el kell viselniük a zsidóknak az elkövetkező négyszáz évben, és az idők végezetéig.
Igen ám, de Izrael fiainak felsorolása már megtörtént, mielőtt Egyiptomba jöttek. Minek hát ez az újabb felsorolás? Ennek magyarázata: a felsorolás I-tennek Jákob fiai iránti szeretetének bizonyítéka. A fiúk személyiségükben szimbolikusan „átminősülnek”, és azokhoz a csillagokhoz válnak hasonlókká, melyeket távolságuk ellenére is szám szerint ismerünk, sőt nevükön nevezünk. Bölcseink szerint Jákob fiai az „Igazak”, akik valóban hasonlítanak az ég csillagaihoz: fényesebben ragyognak éjjel, mint nappal, úgy, mint az igazak is, akik „fénykorukat” egy másik dimenzióban, a „másik” világon élik. Megszámlálásuk, számontartásuk, értékelésük, ahogyan a reggeli imában szereplő zsoltárban olvassuk: מוֹנֶה מִסְפָּר, לַכּוֹכָבִים; לְכֻלָּם, שֵׁמוֹת יִקְרָא „Megszámolja a csillagok számát, mindegyiket a nevén hívja.” (147. Zsolt/4.) A zsidó nép az Ábrahámnak tett ígéret óta a csillagokhoz hasonlatos.כִּי-בָרֵךְ אֲבָרֶכְךָ, וְהַרְבָּה אַרְבֶּה אֶת-זַרְעֲךָ כְּכוֹכְבֵי הַשָּׁמַיִם, וְכַחוֹל, אֲשֶׁר עַל-שְׂפַת הַיָּם; וְיִרַשׁ זַרְעֲךָ, אֵת שַׁעַר אֹיְבָיו. „meg foglak áldani és úgy meg fogom sokasítani magzatodat, mint az égnek csillagai és mint a fövény, mely a tenger partján van, és elfoglalja majd ivadékod ellenségei kapuját.” (I.M. 22/17)
A misztikus irodalom Zohár könyve szerint: „három dolog van összekötve: a Tóra, az Ö-ökkévaló és a zsidó nép”. Ezt úgy lehet értelmezni, hogy a zsidóságba három bejárat, három kapu van:

1.) a Tóra mely a zsidók számára megszabott moralitás és etika világa;
2.) az Ö-ökkévaló, azaz a spiritualitás világa, melyhez a tanulás és az imák emelkedettsége által jutunk;
3.) a zsidó nép, azaz a mindenkori zsidó közösség.

A zsidó ember „beleszületik”, vagy önkéntes szabad elhatározásból bekerül a zsidó népbe. Ebben a „bennlévőségben” a zsidó otthon érzi magát, és identitásában lassan és — előbb vagy utóbb — , de szükségszerűen felfedezi, rácsodálkozik a másik két „kapura”: a Tórára és az Ö-kkévalóra.
A zsidóság közösségi kapuja nyitottságában, befogadó és elfogadó attitűdjében igen vonzó. A közösségi jelenlét azonban elképzelhetetlen egy mélyebb, hosszú távú kötődés nélkül. A zsidó közösségi „bennlévőség” egyúttal életforma is, amely hiányában a zsidó ember kívülálló marad, vagy legalábbis annak érzi magát. A „bennlévőség” egy folyamat vége, amely nem egyszerű. A zsidó életforma vállalása egyúttal személyes kötődések kialakítása is. A közösségi „bennlévőséget” vállaló számára a „bennlévők” nem okvetlenül szimpatikusak számára. Másságuk abból fakad, hogy a „bennlévőség” egyfajta közösségi tudás és közösségi tudásvágy. Csak bizonyos közösségi tudás által alakul ki közösségi viszony. Erre Rási szerint a 147. Zsoltár szavai utalnak: מוֹנֶה מִסְפָּר, לַכּוֹכָבִים; לְכֻלָּם, שֵׁמוֹת יִקְרָא „Megszámolja a csillagok számát, mindegyiket a nevén hívja.”. A közösség tagjai, ahová a személy be szándékozik kerülni, Jákob fiaihoz hasonlóan csillagokhoz hasonlítanak. A csillagok távolról kicsinek látszanak, de amint egyre közelebb kerülünk hozzájuk, felfedezzük a bennük rejlő „emberit”, az emberi nagyságot.

וּבְנֵי יִשְׂרָאֵל, פָּרוּ וַיִּשְׁרְצוּ וַיִּרְבּוּ וַיַּעַצְמוּ--בִּמְאֹד מְאֹד; וַתִּמָּלֵא הָאָרֶץ, אֹתָם.

„És Izrael fiai szaporodtak és gyarapodtak és megsokasodtak és megerősödtek, igen nagyon és megtelt velük az ország. ” (II.M. 1/7.)
Jákob tehát József hívására Egyiptomba érkezik és letelepszik Gósen földművelésre alkalmas területén családjával. Összesen hetven személy érkezik. Rövidesen meghal a régi király, és megváltoznak, megromlanak a társadalmi kapcsolatok az egyiptomi hierarchia és a zsidók között. A zsidók kétségtelenül jól érezték magukat, berendezkedtek a hosszabb idejű tartózkodásra, פָּרוּ וַיִּשְׁרְצוּ וַיִּרְבּוּ szaporodtak, gyarapodtak és megsokasodtak, כדרך כל הארץ „az egész föld szokása szerint”, a természetes szaporodás, gyarapodás szerint.
Igen ám, de mit jelent: „megtelt velük az ország”? „Megtelt gyűlölettel irántuk”, mondja Rási, akinek kritikus magyarázata szerint azért gyűlölték őket, mert annak ellenére, hogy a Fáraó engedélyével tartózkodhattak az országban, mindenhová nyomultak. Nem lehetett mozdulni miattuk. Ez a furakodás, tolakodás, minden áron való előtérbe kerülés okozta a reakciót: az elnyomást, a rabságot, az összes gyötrő kínjukat.
Igen, talán a zsidók elvesztették a józan mérlegelés képességét. Elvesztették azt a két tulajdonságot, amelyek nélkül a zsidó vallásos életforma elképzelhetetlen. Ennek megértéséhez elemezzünk egy imaszöveget, amely rabbi Eleázártól származik. Az ima minden imakönyvben megtalálható. A főima Ámida befejezése után aסידור הדלם ההדש בית תפלה a Miller Publishers imakönyvében szerepel más amorita, tanaita rabbik imája között. Ezeknek a szövegét fellelhetjük a Talmud Berachot Traktátusában. Dr. Molnár Ernő, a Talmud Könyvei gyűjteményben a következőképpen ír az imákról, más hasonló imákkal egybekapcsolva:
„Az idők folyamán gyakran lobogtak máglyán a Talmud tiszta lapjai, melyről a zsidó etika fénye, az ősi zsidó szellem ereje árad. E szellem az igazság, a jóság, a becsületesség, az I-tentisztelés, és az emberszeretet szelleme. A Talmud bölcsei, ennek a szellemnek kifejezői, tiszta, gáncstalan életű férfiak, akik a földi létet előcsarnoknak tekintették az Örök Élethez, és minden gondolatuk arra irányult, hogy I-ten trónusa elé minél több jó cselekedetet vigyenek majd magukkal. Ez a szent szellem, a jó akarása, az igazság keresése, az I-ten félelem tükröződik vissza az itt következő imákban, az imaköltészet örök gyöngyeiben, melyeknek legszebb darabjai Isráel imádságos könyveibe is belekerültek.”
Az ima szövege:

יְהִי רָצוֹן מִלְּפָנֶיךָ יְהֹוָה אֱלֹהי וֵאלֹהי אֲבוֹתַי. שֶׁלֹא תַעֲלֶה קִנְאַת אָדָם עָלַי וְלֹא קִנְאָתִי עַל אֲחֵרִים. וְשֶׁלֹּא אֶכְעוֹס הַיּוֹם וְשֶׁלֹּא אַכְעִיסֶךָ. וְתַצִּילֵנִי מִיֵּצֶר הָרָע. וְתֵן בְּלִבִּי הַכְנָעָה וַעֲנָוָה. מַלְכֵּנוּ וֵאלֹהינוּ יַחֵד שִׁמְךָ בְּעוֹלָמֶךָ בְּנֵה עִירֶךָ יַסֵּד בֵּיתֶךָ וְשַׁכְלֵל הֵיכָלֶךָ. וְקַבֵּץ קִבּוּץ גָּלֻיּוֹת וּפְדֵה צֹאנֶךָ וְשַּׁמַּח עֲדָתֶךָ:

„Legyen I-tenem Atyáim I-tene akarata, hogy ne emeld rám az emberek irigységét, és én se legyek irigy másokra, ne legyen haragosom, és mások se nehezteljenek rám, védj meg a rossz ösztön ellen, legyen szívemben alázat és szerénység, Királyunk, I-tenünk, tedd örök Nevedért, építsd városod, alapozd meg Házad, valósítsd Csarnokod tökéletességét, gyűjtsd össze szétszórtjaid, váltsd meg nyájad, boldogítsd Közösséged.”
Az ima, azon túl, hogy a Misna kor ismert rabbija lelkivilágának tükre, vágyainak, kétségeinek kifejezője, ugyanakkor példa, mérce a mindenkori zsidó ember számára, mint a szövegből áramló szerénység, alázat is.
Az embernek, ha zsidó, és valamilyen mértékben vallásos életformát képvisel, vagy azt szándékozik megvalósítani, mint életcélt önmaga számára, az ima öt elvet tartalmaz, mely az zsidó-nem zsidó együttélés meghatározójaként is értelmezhető. Ezek:

- Élet, melyben nincsen irigység. A zsidó ne irigyelje a nem zsidó szomszédjai, ismerőse, barátja életformáját, anyagi helyzetét, küllemét. Ugyanakkor úgy viselkedjen, hogy viselkedésével ne váltsa ki a nem zsidók irigységét.
- Élet, melyben nincsen harag és haragos. Ez az elv megkövetel két kognitív, tehát elsajátítható tulajdonságot. E kettő: az empátia és elnézés elve.
- Élet, melyben az ember uralkodni tud az ösztönein, a „rossz ösztönein”. Ez talán a legnehezebb, és a Talmud számos példát is hoz, amelyben rabbik vergődnek rossz ösztöneik fogságában.
- A két következő elv a „szerénység” és az „alázat”. Ezek egybekapcsolódnak és elválaszthatatlanok. Ezekhez bizonyos vallásos attitűd, vallásos érzület kell.

Nos, e kettő hiányzott a zsidókból az egyiptomi tartózkodásuk elején. A viselkedés, amely Rási szerint az elnyomásuk, rabságuk, az összes gyötrő kínjuk okozójává vált.
Befejezésül, és az előbbi magyarázat kiegészítőjéül idézzük még Rabbi Jochanán imáját:
„Az ember sorsa, hogy meghal, és az állat sorsa, hogy levágják. Mindenkit utolér a halál. Boldog az, aki Szent Tanod tudásában vált naggyá, és minden fáradozása a Szent Tanra irányul, aki teljesíti Teremtője akaratát, és jó hírnévvel növekedett fel, és jó hírnévvel távozik a világból. Róla mondja a Prédikátor:
טוֹב שֵׁם, מִשֶּׁמֶן טוֹב; וְיוֹם הַמָּוֶת, מִיּוֹם הִוָּלְדוֹ.
„Jobb a jó hírnév az olajnál, és a halál napja a születés napjánál.”

írta: Szerdócz J. Ervin rabbi