בייה
Slách-Löchá שְׁלַח לְךָ A hetiszakasz tartalmából Mózes kémeket küld Kánaán földjére a zsidó nép törzsei számának megfelelően tizenkettőt. A kémek negyven nap múltán hatalmas szőlőfürttel, gránátalmával és fügével térnek vissza. Jelentik, hogy az ország bőségesen termő, csodálatos földdel rendelkezik. Ám a kémek közül tízen azt terjesztik, hogy az országot legyőzhetetlen óriások lakják, akik, „erősebbek, mint mi”. Ketten a kémek közül, Kálév és Józsua, kiállnak amellett, hogy az ország meghódítható, ahogyan azt az Ö-ökkévaló megparancsolta. (IV.M. 13.) A nép megrendül, sírnak, lázadoznak, visszatérnének Egyiptomba. I-ten büntetésül negyven évvel elhalasztja az akkori generáció belépését az Ígéret Földjére. Ugyanis negyven év alatt ez a generáció ki fog halni. Miután I-ten büntetése a zsidók tudomására jut, parancsba kapják, hogy ne bonyolódjanak harcba az Amalitákkal. I-ten utasítása ellenére, a bűntudatos zsidók egy csapata, az ország határában álló hegy felé indul és harcba szál az amaliták és a kánaániták csapataival, akik lemészárolják őket. (IV.M. 14.) I-ten közzé teszi a liszt-, bor- és olajáldozat (מנחות ) törvényeit, valamint ismerteti a חלהchálá micváját. Ennek lényege az, hogy a kenyérsütésnél a nyers tészta egy részét I-tennek kell szentelni. Továbbá rendelkezik bálványimádás bűne miatti áldozatokról. (IV.M. 15/1–31.) Egy férfi megszegi a szombatot, fát gyűjtögetve a pihenés napján. Ezért kivégzik. (IV.M.15:32–36.) Az Ö-ökkévaló utasítást ad, hogy a ruhák szegélyére a zsidók kössenek szemlélő rojtokat (cicit), emlékeztetésül a micvák (az i-teni parancsolatok) teljesítésére. (IV.M. 15:37–41.)
ב שְׁלַח-לְךָ אֲנָשִׁים, וְיָתֻרוּ אֶת-אֶרֶץ כְּנַעַן, אֲשֶׁר-אֲנִי נֹתֵן, לִבְנֵי יִשְׂרָאֵל: אִישׁ אֶחָד אִישׁ אֶחָד לְמַטֵּה אֲבֹתָיו, תִּשְׁלָחוּ--כֹּל, נָשִׂיא בָהֶם.
„Küldj magadnak férfiakat, hogy kikémleljék Kánaán földjét, amelyet és Izráel fiainak adok, egy-egy férfit küldjetek atyáik törzséből, mindazt, aki fejedelem közülük.” ( IV.M. 13/2.) A hetiszakasz alapkérdése az, hogy miért volt szükség a „kémekre”, amikor az Ö-ökkévaló konkrét ígéretet tett, hogy beviszi és örökül adja az Ígéret földjét a zsidó népnek? A nép történelmi tudatát két előzmény határozta meg. Aלְזַרְעֲךָ אֶתֵּן אֶת-הָאָרֶץ הַזֹּאת „A te magzatodnak adom ezt az országot” (I.M. 12/7.) kollektív emlékezete, I-ten Ábrahám ősapának tett távlati ígérete és aיָדֹעַ תֵּדַע כִּי-גֵר יִהְיֶה זַרְעֲךָ בְּאֶרֶץ לֹא לָהֶם, וַעֲבָדוּם, וְעִנּוּ אֹתָם--אַרְבַּע מֵאוֹת, שָׁנָה, azaz I-ten figyelmeztető kollektív próbatétele: „Tudd meg, hogy idegen lesz a te magzatod olyan országban, amely nem az övé, szolgákká teszik és sanyargatják őket négyszáz évig.” (I.M. 15/13.) kitörölhetetlen élménye. A szabadulás, a Tóraadás csodaélményének feldolgozásához, szükségük volt konkrét élményekre, közös sikerekre. Egyiptomtól, a rabszolgamorál terhétől, még nem tudtak megszabadulni. A zsidók vándorlásuk során eljutottak Arád királyságáig, mely a jelenlegi Izrael legdélibb részén helyezkedett el. A Tóra szavai szerint a nép וַיִּדַּר יִשְׂרָאֵל נֶדֶר לַיהוָה „fogadalmat tett az Ö-ökkévalónak”. (IV.M. 21/2.) Ennek következményeként: וַיִּשְׁמַע יְהוָה בְּקוֹל יִשְׂרָאֵל, וַיִּתֵּן אֶת-הַכְּנַעֲנִי, וַיַּחֲרֵם אֶתְהֶם „És hallgatott az Ö-ökkévaló Izráel (tehát a nép) szavára és kezébe adta a kánaánit (tehát Arád királyságát) és teljesen elpusztította őket.” (Uo. 21/3.) Tehát áthathatta volna a népet a bátorság szelleme, a bizonyosság, hogy I-ten segítsége velük van. Valami megmagyarázhatatlan okból szinte „elvárták” a kémektől, hogy lebeszéljék őket a honfoglalásról. Negyven évig késleltették tehát, hogy a demoralizált nép az országot elfoglalhassa. Gyávaságuk, folytonos zúgolódásuk bizonyítéka annak, hogy alkalmatlanok szabad népként feladataik elvégzésére. Ehhez, a harmincnyolc év tapasztalata, a pusztaság szabad levegője kellett, hogy alkalmassá váljanak a Szentföld elfoglalására, vezetésére, megtartására. Még különösebb, hogy az áll a szövegben:שְׁלַח-לְךָ”Küldj magadnak”? A „magadnak” egyrészt fölösleges, másrészt zavarba ejtő! A Talmudban rabbi Jarchi magyarázata szerint, a „küldj magadnak” I-ten utasítása Mózesnek: „Ez a te felfogásod, a Te nézeted. Megnyugvásod érdekében küldj, hiszen eleget akarsz tenni a nép ki nem mondott kívánságának. Más értelmezés szerint I-ten azt akarja mondani ezzel: „A Te, és ne a nép akaratából küldj, mert az ország elfoglalása Tőled és nem a néptől függ.” Ez utóbbi magyarázatnak ellentmond a következő mondatban álló אִישׁ אֶחָד אִישׁ אֶחָד לְמַטֵּה אֲבֹתָיו, תִּשְׁלָחוּ „egy-egy férfiút küldjetek” mely értelmében mégis a nép választotta a kémeket és nem Mózes. Az ellentmondás, hogy I-ten megengedi, hogy kémeket küldjön, de a helyzet drámaisága mélyén ott van annak kérdése, mennyire bíznak I-ten segítségében. Mózes felismerte a népe ellenállását vezetőjük ellen és kétségüket I-ten jelenlétében, megígért segítségével szemben. Hiszen ennek már hangot adott: מַה-תְּרִיבוּן עִמָּדִי, מַה-תְּנַסּוּן אֶת-יְהוָה. „Mit pörlekedtek (folytonosan) vélem, mit kísértitek az Ö-ökkévalót?” (lásd II.M. 17/2.) Bölcs Salamon mondja: „A háborúhoz ló szükséges, de a győzelem I-tennél van.” (Példabeszédek 13-/9.) A 127. zsoltár fejezi ki legjobban:אִם-יְהוָה, לֹא-יִבְנֶה בַיִת-- שָׁוְא עָמְלוּ בוֹנָיו בּוֹ; אִם-יְהוָה לֹא-יִשְׁמָר-עִיר, שָׁוְא שָׁקַד שׁוֹמֵר שָׁוְא לָכֶם מַשְׁכִּימֵי קוּם, מְאַחֲרֵי-שֶׁבֶת אֹכְלֵי, לֶחֶם הָעֲצָבִים כֵּן יִתֵּן לִידִידוֹ שֵׁנָא.„Ha az Ö-ökkévaló nem építi fel a házat, hiába vesződnek az építők, ha az Ö-rökkévaló nem őrzi a várost, hiába virraszt az őr. Hiába néktek, ha korán keltek, későn pihentek, a gond kenyerét eszitek, így adja hívének az álmot.” Ugyanakkor az is feltűnik, hogy azt olvassuk „küldjetek” és nem az áll „parancsolom nektek”? Máshol azt olvassuk: jöttek Izráel fiai és mondták: „Hadd küldjünk férfiakat magunk előtt!” Midrás szerint Mózes tanácskozott a Sechinával (I-ten dicsőségének jelenlétével) és így szólt I-ten: „Én mondom nekik, hogy jó föld, ahogy írva van: „fölviszlek benneteket Egyiptom nyomorából…egy tejjel-mézzel folyó országba” (II.M. 3/17.) és mivel nem hisztek nekem „életükre esküszöm, hogy lehetővé teszem a tévedést a kémek szavaiban, hogy ne örököljék azt.” A bajok mindig akkor jöttek, amikor a nép kételkedett I-ten jelenlétében, ahogyan azt olvastuk: הֲיֵשׁ יְהוָה בְּקִרְבֵּנוּ, אִם-אָיִן. „…vajon köztünk van-e hát az Ö-ökkévaló, avagy nincsen?” (II.M. 17/7.), és az indokolatlan kétely után וַיָּבֹא, עֲמָלֵק; וַיִּלָּחֶם עִם-יִשְׂרָאֵל, בִּרְפִידִם. „ekkor jött Amálék és hadakozott Izráel ellen….” (uo. 17/8.) Vonatkoztassunk el a kérdéstől és nézzük más szemszögből. A Szentírás bölcsesség és tudás, amit az Ö-ökkévaló ismertté tett az emberiség előtt. Ez az örökség egyrészt az Írott és Szóbeli Tanból áll. Mindezt a Szinaj hegyen kaptuk, viszont a Szóbeli Tant csak később írták le. Ugyanakkor az Írott Tanban utalások vannak a Szóbeli Tanra., így alkotnak egységes és elválaszthatatlan egészet. De ennek az örökölt tudásnak van egy másik felosztása is, annak alapján ahogyan olvassuk: הַנִּסְתָּרֹת--לַיהוָה, אֱלֹהֵינוּ; וְהַנִּגְלֹת לָנוּ וּלְבָנֵינוּ, עַד-עוֹלָם--לַעֲשׂוֹת, אֶת-כָּל-דִּבְרֵי הַתּוֹרָה הַזֹּאת. „Az elrejtett dolgok az Ö-ökkévalóé, a mi I-tenünké de a kinyilatkozott dolgok a mieink és gyermekeinké mindörökre….” (V.M. 29/28.) Tehát van egy „Közismert örökség”: a Tóra, a Talmud, a halachikus irodalom stb.) és van „Rejtett-tudás”, mint lehetőség (Kabala, chaszidizmus stb.). A Szináj hegyi kinyilatkozáskor Mózes mind a két részt megtanulta az Ö-ökkévalótól, majd hagyományként továbbadta, ahogyan olvassuk a Talmud Szanhedrin 90a-ban: משה קבל תורה מסיני ומסרה „Mózes átvette a Tant a Szináj hegyén és átadta azt…..”. Átadta, de a Rejtett tudáslehetősége csak keveseknek adatott meg. Ilyenek voltak a kémek. Mind a tizenkettő kiemelkedő vezetője volt saját törzsének (lásd IV.M. 13:2.) Ők Mózestől és Árontól, közvetlenül tanulták I-ten szavait, hiszen a fenti Szanhedrin idézetben erre konkrét utalás van. Igaz csak egyikükre Jehosué ben Nunra, ( משה קבל תורה מסיני ומסרה ליהושע) ) „átadta Jehusuának….”, aki majd beviszi a népet az országba. Viszont Jehosuá ben Nun mellett mindannyian rendkívüli szellemi képességekkel rendelkeztek. Egy intellektuális közösséget jelentettek, és éppen a tíz kém alkotta „kétkedőből” következtethetünk arra a minján törvényre, mely szerint tíz férfi, tíz kétkedő kell ahhoz, hogy teljes értékű lehessen az ima. A „kétkedő” kifejezést itt nem pejoratív értelemben használom, ellenkezőleg, „elkötelezett érdeklődőként” aposztrofálom. Igen ám, de van egy ellenmondás a fenti állításban. Ha a kémek valóban ilyen kiemelkedő tóratudósok voltak, miért lázadtak fel az Ö-ökkévaló és Mózes ellen. Még különösebb az, hogy miért buzdították a népet is lázadásra? Sokkal összetettebb a kérdés, amint azt az első látásra gondolnánk. Ők ugyanis nem a Szent Föld hét népétől tartottak. Ellenkezőleg, őket az intellektuális alkat, az intellektus elszigetelődése vonzotta. A „sivatag” magánya vonzott az elmélyülés lehetőségével. Az Ö-ökkévaló teljes ellátásban részesítette őket, amint az egész népet is. Semmi mással nem kellett foglalkozniuk, mint a Tóra tanulmányozásával. A kémek célja tulajdonképpen az volt, hogy a nép maradjon a sivatagban és ott velük az Írott és Szóbeli Tórát tanulja. Ők tudták, hogy Izráelt elfoglalva, az országban, még ha az „tejjel és mézzel folyó Kánaán”, akkor is napjaikat fizikai munkával kell tölteniük. Az intellektus szemében ez elpazarolt idő, melyet tanulással tölthetnének. Tízen voltak Káleb és Jehosuá kivételével. A „tízek minjenje” tévedése az volt, hogy azt hitték, hogy az Ö-ökkévaló szolgálatának legmagasabb szintje a sivatagi életmód és a Tóratanulás. A zsidó örökség lényege, a fizikai világ szellemivé tétele. Mindez helyes, és igaz, de a dolgok mélyén ott van a valóságos küldetés felismerése, melyet Káleb és Jehosuá ismert és értett meg: a lényeg, hogy I-ten, tehát a Sechina jelenlétét csak a Szent Földön, és csak a parancsok, micvák megtartásával tudják teljesíteni. A teljesség csak ott érhető el és nem a sivatagban. Csak az Ö-ökkévaló ismerte a kémek valódi szándékát és tudta, hogy bár jóakarat vezeti őket, de ehhez a szellemi vakság is párosul. Ezért tulajdonképpen az Ő akaratukat teljesítette. A nép, akinek tanítói voltak, velük együtt, 38 évre a sivatagban maradt, úgy ahogyan azt szerették volna. 38 év felkészülés egyedülálló lehetőség is egyben, amikor 38 évet kizárólag csak szellemi tevékenységgel foglalkozhattak: tanulással.
וַיִּקְרָא מֹשֶׁה לְהוֹשֵׁעַ בִּן-נוּן, יְהוֹשֻׁעַ.
„És elnevezte Mózes Hóseát, Nun fiát Josuának” ( IV.M. 13/16.) Beresit, azaz Mózes első könyvében találkozunk két névváltoztatással. Első amikor I-ten azt mondja Ábrahám Ősapának: וְלֹא-יִקָּרֵא עוֹד אֶת-שִׁמְךָ, אַבְרָם; וְהָיָה שִׁמְךָ אַבְרָהָם, כִּי אַב-הֲמוֹן גּוֹיִם נְתַתִּיךָ. „Ne nevezzenek többé Ábrámnak, hanem legyen neved Ábrahám, mert népek sokaságának atyjává tettelek.” (I.M. 16/5.) Ez a névváltoztatás szorosan összefügg azzal, hogy az Ősapa kész teljesíteni a parancsot: הִמּוֹל לָכֶם, כָּל-זָכָר. „Körül kell metélni minden fiút köztetek.” (uo.16/10.) A másik névváltoztatás Jákobbal történik, melyben I-ten megindokolja, miért lett Jákobból, kinek neve: „furfangos”, „csaló”, Izráel ami I-tennel, vagy I-tenért harcolót jelent: לֹא יַעֲקֹב יֵאָמֵר עוֹד שִׁמְךָ--כִּי, אִם-יִשְׂרָאֵל: כִּי-שָׂרִיתָ עִם-אֱלֹהִים וְעִם-אֲנָשִׁים, וַתּוּכָל. „Ne legyen többé neved Jákob, hanem Izráel, mert küzdettél I-tennel és emberekkel és győztél”. (I.M. 32/29.) E két névváltoztatás Isten parancsára történt. A harmadikról ezt olvassuk: וַיִּקְרָא מֹשֶׁה לְהוֹשֵׁעַ בִּן-נוּן, יְהוֹשֻׁעַ. „És elnevezte Mózes Hóseát, Nún fiát, Jesuának. (IV.M. 13/16.) A név megváltoztatása, már az Amaliták ellen kivívott győzelem idején megtörtént, hiszen ott már nem הוֹשֵׁעַHosea néven nevezi, hanem יְהוֹשֻׁעַ.-nak. Hósea azt jelenti, „Ő segített”. Mózes az eredeti név elé egy betűt tesz a négybetűs I-tennévből, ami által a név az I-teni gondviselés, a jövőre mutató irányultságot kap. Ugyanis az új név jelentése: Ő segíteni fog”. A lényeg az, hogy az új név utal a segítség forrására a zsidók honfoglalás folyamatában. Ugyanis I-ten által Josuá lett kiválasztva, hogy birtokba vegyék az országot. A névben a „jud” az eljövendő világra, a „h” a jelen világra vonatkozik. Mózes a Talmud Szota szerint is imádkozott Josuáért: „Bárcsak I-ten megszabadítana téged a kémek tanácsától.” Mózes kéri a kémeket: feladatuk teljesítését követően hozzanak Izráel szimbolikus gyümölcseiből. Ezek látványa rávezeti népét a kollektív gondviselés tényére. A gyümölcsök ugyanis víz nélkül nem maradnak életben. Izráelben a víz kizárólagos forrása az eső. Mózes azt akarta, hogy ismerjék fel, hogy bár Izráelben több erőfeszítésre lesz szükség a megélhetés biztosításához, a végeredmény ugyanúgy csak az Ö-ökkévalón múlik, mint amikor a manna közvetlenül az égből hullott. Josuá neve hordozza I-ten jövőbeli segítségét. Izrael földjének felderítésére Mózes tizenkét kémet küldött. Csak Káleb és Jehosuá tért vissza bizakodó jelentéssel, míg a többi kém kedvezőtlen híreket hozott. Ezt a tíz kémet nevezi a Tóra „közösség”-nek. Bölcseink (Megilá 23b.) a Tóra ezen szakaszából vonták le azt a következtetést, hogy amint a kémek esetében tíz férfit nevez az Ö-ökkévaló közösségnek, így mindenkor tíz férfi alkot egy közösséget, azaz legalább tíz férfi jelenléte szükséges ahhoz, hogy lehessen Tórát olvasni, Kádist mondani stb.
írta: Szerdócz J. Ervin rabbi