בייה

Reé רְאֵה

A hetiszakasz tartalmából


רְאֵה „Íme lásd,..” szól Mózes Izráel népéhez, „… én elétek helyezek a mai napon áldást és átkot.” Áldást arra az esetre, ha betartják I-ten parancsolatait, és átkot, ha elhanyagolják azokat. Az áldást Gerizim hegyén, az átkot pedig Ébál hegyén kell kimondani Izráel fiainak, amikor a nép átkel a Jordán folyón a Szentföldre. (V.M. 11/26–32.)
A zsidók parancsba kapják, hogy ne kövessék a idegen isteneket. Pusztítsák el a bálványokat, amelyeket az országban, az előttük élő népek szolgáltak. Az Ö-valónak Szentélyt kell építeni azon a helyen, „amelyet az Örökkévaló, a ti I-tenetek kiválaszt, hogy ott lakozzék a neve.” A népnek majd az Ö-valónak szánt áldozatokat ide kell hoznia, itt kell bemutatnia. Tilos I-tennek bárhol máshol áldozatot bemutatni. Az állatokat, ha nem áldozatnak szánják, hanem a húsuk táplálkozás fog szolgálni, máshol is le lehet vágni az előírások szerint. A vért azonban, (melyet a Szentélyben az oltárra folyatnak), tilos elfogyasztani. (V.M.12.)
Az Ö-való figyelmezteti a zsidó népet, hogy kövessék a Tóra utasításait, és „ne tegyenek hozzá, és ne vegyenek el belőle”. A hamis prófétát, vagy bárkit, aki másokat bálványimádásra csábít, meg kell ölni, a bálványimádó városokat le kell rombolni. (V.M. 13. )
A hetiszakasz további részében említésre kerülnek a kóser szárazföldi állatok és halak megkülönböztető jegyeikkel, továbbá a nem kóser madarak csoportja is. (lásd III.M. 11-ben is). Olvasunk arról, hogy tilos állatok tetemét fogyasztani, valamint az a tejes és a húsos ételek keverésének tilalmáról, mely a „Ne főzd gödölyét az anya tejében” parancsban fogalmazódik meg. (V.M.14:1–21.)
Minden termény második tizedét Jeruzsálemben kell elfogyasztani, vagy pénzért eladni, a pénzből pedig ott kell ételt venni, és azt ott elfogyasztani. Meghatározott években a tizedet nem szabad megenni, hanem a szegényeknek kell adni. A marhák és juhok elsőszülöttjeit fel kell ajánlani a Szentélyben, a húsukat pedig a kohanitának, (papnak), kell elfogyasztani.(V.M.14/22–29.)
A jótékonykodás micvája arra kötelezi a zsidókat, hogy adománnyal vagy kölcsönnel segítsék szűkölködő felebarátaikat. Minden hetedik évben, a szombat évben, minden tartozást el kell engedni, a zsidó rabszolgákat pedig szabadon kell engedni, ugyanakkor „búcsúajándékokkal” is kell adni nekik. (V.M. 15/1–18.)
A Tóra megparancsolja, hogy az elsőszülött állatokat Jeruzsálemben áldozzák fel, és húsukat ott fogyasszák el. Korábban az áldozatra szánt állatokkal tilos volt bármilyen munkát végeztetni. (V.M. 15/19–23.)
A hetiszakasz a három zarándokünnepre – peszách, sávuot és szukkot – vonatkozó törvényekkel zárul; ezek azok az alkalmak, amikor mindenkinek meg kell jelennie I-ten előtt a Szentélyben. (V.M.16.)

רְאֵה, אָנֹכִי נֹתֵן לִפְנֵיכֶם--הַיּוֹם: בְּרָכָה, וּקְלָלָה. אֶת-הַבְּרָכָה--אֲשֶׁר תִּשְׁמְעוּ, אֶל-מִצְו‍ֹת יְהוָה אֱלֹהֵיכֶם, אֲשֶׁר אָנֹכִי מְצַוֶּה אֶתְכֶם, הַיּוֹם. וְהַקְּלָלָה, אִם-לֹא תִשְׁמְעוּ אֶל-מִצְו‍ֹת יְהוָה אֱלֹהֵיכֶם, וְסַרְתֶּם מִן-הַדֶּרֶךְ, אֲשֶׁר אָנֹכִי מְצַוֶּה אֶתְכֶם הַיּוֹם: לָלֶכֶת, אַחֲרֵי אֱלֹהִים אֲחֵרִים--אֲשֶׁר לֹא-יְדַעְתֶּם.וְהָיָה, כִּי יְבִיאֲךָ יְהוָה אֱלֹהֶיךָ, אֶל-הָאָרֶץ, אֲשֶׁר-אַתָּה בָא-שָׁמָּה לְרִשְׁתָּהּ--וְנָתַתָּה אֶת-הַבְּרָכָה עַל-הַר גְּרִזִים, וְאֶת-הַקְּלָלָה עַל-הַר עֵיבָל הַיַּרְדֵּן, אַחֲרֵי דֶּרֶךְ מְבוֹא הַשֶּׁמֶשׁ, בְּאֶרֶץ הַכְּנַעֲנִי, הַיֹּשֵׁב בָּעֲרָבָה--מוּל, הַגִּלְגָּל, אֵצֶל, אֵלוֹנֵי מֹרֶה

„Íme lásd, én elétek helyezek a mai napon áldást és átkot. Az áldást, ha hallgattok az Ö-való, a ti I-tenetek parancsolataira, amelyeket, meghagyok nektek a mai napon, és az átkot, ha nem hallgattok az Ö-való, a ti I-tenetek parancsolataira és eltértek az útról, amelyet a mai napon meghagyok nektek és jártok más istenek után, amelyet nem ismertek. És lészen, ha bevisz téged az Ö-való, a te I-tened az országba, ahova bemégy, hogy elfoglaljad, akkor add áldást a Gerizim hegyére és az átkot az Ébál hegyére.” (IV.M. 11/26-29.)
Heti szakaszunk az engedelmesség nevében tanít bennünket. Az engedelmesség, az engedetlenség alternatívák, az áldást-átkot a Gerizim és az Ebál hegyek szimbolikus képében jeleníti meg. A szöveg értelmezésében figyelembe kell venni, hogy a nép Mózes tanítását, a Jordán folyó, Transzjordánia területén levő partján hallgatta. Egyikük sem láthatta a két hegyet a valóságban. Tehát a hangsúly a szimbolikus értelmezésen van. A két hegy közötti völgyben fekszik Sikem (Scheem) városa. A terület Efraim törzs területének hegységeihez tartozik, közel a Menássé törzs területének déli határához, 60 km-re Jeruzsálemtől északra. Ősrégi város a Kánaánita nép fővárosa. Ábrahám, szülőföldjéről való kivándorlása után, eddig a területig jutott el. Itt kapta az ígéretet I-tentől: לְזַרְעֲךָ אֶתֵּן אֶת-הָאָרֶץ הַזֹּאת; „A te magzatodnak adom ezt az országot.” (I.M.12/7.) Itt épített először oltárt az Ö-valónak és innen ment feleségével Egyiptomba. Itt vett földet Jákob Hámortól, Sekem király fiától és itt nevezte először az Ö-valót Izráel I-tenének. (I.M. 33/18-20.) Ide temették Józsefet is. (Józs. 24/22.) Itt kísérelt meg Gedeon fia, Abimelek, önálló országot alapítani. (Bír. 9.) Az ország kettéválásakor, Jeroboám király ide helyezte székhelyét. Tehát a helyhez bőven köthető történelmi áldás és átok is.
A megszólításban: רְאֵה„íme lásd” kiolvasható egyfajta profetikus, előremutató fenyegető pesszimizmus. Salamon király mondja ugyanabban a negativ kontextusban: רָאִיתִי אֶת-הָעִנְיָן, אֲשֶׁר נָתַן אֱלֹהִים לִבְנֵי הָאָדָם--לַעֲנוֹת בּוֹ. „Láttam a bajlódást, melyet I-ten adott az ember fiainak, hogy bajlódjanak.” (Koh. 3/10.) Majd később: וְעוֹד רָאִיתִי, תַּחַת הַשָּׁמֶשׁ: מְקוֹם הַמִּשְׁפָּט שָׁמָּה הָרֶשַׁע, וּמְקוֹם הַצֶּדֶק שָׁמָּה הָרָשַׁע. „És továbbá láttam, a nap alatt a jognak helyén ott a gonoszság, és az igazság helyén ott a gonoszság.” (uo.3/16.) Mózes tanítómesterünk szavaiban érezzük az aggódást, melyet itt még nem fogalmaz meg expressis verbis, csak előrevetít: áldás-átok alternatívában. Mózes itt nem vezetői, hanem prófétai minőségében mutatkozik. Érzi az óriási felelősséget. Kiolvasható aggódása: mi lesz, ha már nem Ő vezeti népét. Az addigi tapasztalat alapján Izráel, a zsidó nép, három veszéllyel néz szembe. A veszéllyel, melyet a népek jelentenek, akik karddal állnak ellent a választott népnek. Olvastuk: וַיֶּאֱסֹף סִיחֹן אֶת-כָּל-עַמּוֹ וַיֵּצֵא לִקְרַאת יִשְׂרָאֵל הַמִּדְבָּרָה„…összegyűjtötte Szihon egész népét és kivonult Izráel ellen a sivatagba….” (IV.M. 21/23.) Az Ö-való segítségével וַיַּכֵּהוּ יִשְׂרָאֵל, לְפִי-חָרֶב„Izráel megverte őt a kard élével.” (Uo. 21/24.) Ugyanúgy Óg is, Básán királya: וַיֵּצֵא עוֹג מֶלֶךְ-הַבָּשָׁן לִקְרָאתָם הוּא וְכָל-עַמּוֹ, לַמִּלְחָמָה—אֶדְרֶעִי„ …kiment eléjük Óg, Básán királya, ő és egész népe, harcra Edreibe.” (uo.21/33) I-ten azonban a zsidókkal harcolt.וַיַּכּוּ אֹתו ֹ ….אַל-תִּירָא אֹתוֹ--כִּי בְיָדְךָ נָתַתִּי אֹתוֹ וְאֶת-כָּל-עַמּוֹ, „Ne félj tőle, mert kezedbe adom őt és egész népét…..és megverte őt….” (uo. 23/34-35.)
Volt egy másik veszély is, a varázslás fegyvere. Olvastuk, hogy Málák, Moáv királya, kérte a Midjanita varázslót: וְעַתָּה לְכָה-נָּא אָרָה-לִּי אֶת-הָעָם הַזֶּה„jer, kérlek és átkozd meg nekem ezt a népet…” (uo22/6.) A varázslást is megakadályozta I-ten, és az átokból áldás lett. A legnagyobb veszély a zsidókra az jelentette, hogy: וַיָּחֶל הָעָם, לִזְנוֹת אֶל-בְּנוֹת מוֹאָב. וַתִּקְרֶאןָ לָעָם, לְזִבְחֵי אֱלֹהֵיהֶן; וַיֹּאכַל הָעָם, וַיִּשְׁתַּחֲווּ לֵאלֹהֵיהֶן„…a nép paráználkodni kezdett Móáb lányaival, meghívták a népet isteneik áldozatához és evett a nép és leborult isteneik előtt” (uo,.25/2-3.) Ebből kiolvasható, hogy a legveszélyesebb a zsidókra az idegen népek kultuszainak megtévesztő hatása. Párhuzamot olvashatunk ki: ;וַיֹּאכַל הָעָם, וַיִּשְׁתַּחֲווּ לֵאלֹהֵיהֶןés evett a nép és leborult isteneik előtt” az evés, és I-tentől való eltávolodás között.
Heti szakaszunkban olvassuk: לֹא תֹאכַל, כָּל-תּוֹעֵבָה„Ne egyél semmi utálatosan” (V.M. 14/3.) A Tóra megadja a paramétereket:
וְכָל-בְּהֵמָה מַפְרֶסֶת פַּרְסָה, וְשֹׁסַעַת שֶׁסַע שְׁתֵּי פְרָסוֹת, מַעֲלַת גֵּרָה, בַּבְּהֵמָה--אֹתָהּ, תֹּאכֵלוּ.
„Minden barom, amely hasított patájú, amelynek kettős hasított patája van, a kérődző barmok között, azt ehetitek.” (V.M.14/6.)

אַךְ אֶת-זֶה לֹא תֹאכְלוּ, מִמַּעֲלֵי הַגֵּרָה, וּמִמַּפְרִיסֵי הַפַּרְסָה, הַשְּׁסוּעָה: אֶת-הַגָּמָל וְאֶת-הָאַרְנֶבֶת וְאֶת-הַשָּׁפָן כִּי-מַעֲלֵה גֵרָה הֵמָּה, וּפַרְסָה לֹא הִפְרִיסוּ--טְמֵאִים הֵם, לָכֶם. וְאֶת-הַחֲזִיר כִּי-מַפְרִיס פַּרְסָה הוּא, וְלֹא גֵרָה--טָמֵא הוּא, לָכֶם; מִבְּשָׂרָם לֹא תֹאכֵלוּ, וּבְנִבְלָתָם לֹא תִגָּעוּ.

„Azonban ezeket ne egyétek, akár kérődzők, vagy hasadt patájúak közül: a tevét, a nyulat, és a hegyi nyulat mert kérődzők ugyan de patájuk nem hasadt, ezek tisztátalanok neked és a sertést, mert hasadt patájú de nem kérődző, ez tisztátalan nektek húsukból ne egyetek és hullájukat ne érintsétek.” (V.M.14/7-8.)
Kérdés, miért pont ez a négy állat: teve, nyúl, hegyi nyúl és a sertés lettek kiemelve, a számos, számunkra nem fogyasztható állatok közül? A Talmud Joma 9b. párhuzamot lát: „Miért lett az első Szentély lerombolva? A három fő bűn miatt, melyekben elromlottunk. A Talmud korában (pontosabban a Misna megalakulása korában: ie. II. sz.-iu. II.sz.) ezt a három bűnt tartotta legveszélyesebben, a zsidó nép jövőjére való hatásával: bálványimádás, immoralitás és vérontás…..Ez azért is ellentmondásos, mivel a második Szentély idejében a zsidók vallási szempontból spirituális „csúcson” voltak: Tórát tanultak, tudatosan betartották a törvényeket, segítettek egymáson. Akkor miért lett mégis büntetésként lerombolva a Szentély? Talmud szerint az egymás miatti alaptalan, zsigeri irigységből fakadó gyűlölet miatt. Ebből kitanulható, hogy az egymás miatti alaptalan gyűlölet ugyanolyan nagy bűn, mint a bálványimádás, az immoralitás és a vérontás.”
Nabukadonozor birodalma a Babilóniai Birodalom bálványait erőltette a zsidókra. Nem sikerült. A perzsák szexuális örömökkel próbálták eltéríteni őket. Ez sem sikerült és ezt minden Purimkor megünnepeljük.
Tulajdonképpen a görög kulturális asszimiláció, a hellenizmus szelleme jelentette a legnagyobb veszélyt a zsidókra. Erre, Chanukakor emlékezünk. A római korszak, nem a bálványimádás, nem is a testi vágyak miatt volt veszélyes, hanem a rómaikra jellemző, kollektív önzőség jelentett veszélyt.
A Római Birodalommal való szembesülés egészen más hatást jelentett: az előbbieknél nagyobb veszélyt. Ugyanis a Római Birodalom megtanította a zsidókkal a Nietzschei vakság veszélyét: a Római Birodalom ugyanis csak a hatalom erejében hitt. Vallották, hogy a kollektív, vagy személyes eredmény, saját erőfeszítéséből ered. A zsidók képtelenek voltak ellenállni a római vízió hatásának, megfertőződtek a kollektív egoizmussal. A római betegség megfertőzte a népet. A társadalomban eluralkodott az önimádat, a hatalomvágy, a mások feletti uralom vágya. A לֹא-תַחְמֹד„ne kívánd” a másét parancsát (II.M.20/13.) a zsidók a római hatásra elvetették. Szemléletük, amely korábban a másik elfogadására alapult, ezután hangsúlyában áttevődött az embertárssal való versengésre. A másik létezése kihívás lett. Az önzés eredménye az lett, hogy mindenki a másikban céljai megvalósításának gátját, fenyegetését látta. A „dögöljön meg a szomszéd kecskéje” elv lett a mérvadó. Ennek büntetése lett a Szentélyt lerombolása, amelyet megtetézett, hogy I-ten elvette Izráel földjét. Hogyan kapcsolódik ez a kóser állat kérdéséhez? Hogyan kapcsolódik a kóserság egyik szempontjához, mely alapján fogyasztható vagy nem fogyasztható egy állat húsa? Vagyis, hogy az állat kérődzik-e, és hasított patájú-e? A kérdés megítélésének másik alapvető szempontja az, hogy az adott állat táplálkozása, külső és belső jelei határozzák meg „karakterüket”. A kérődző állatról azonnal kiderül: nem ragadozó. Karakterében táplálkozása következményeként megelégszik azzal, amit sorsa kínál számára. Ugyanis azt eszi, amit talál. A ragadozó erőszakkal szerzi zsákmányát. Jóllakottsága nem jelent nyugalmat, elégedettséget. Számára a zsákmányszerzés ténye az elsődleges. A préda látványa, önmagában éhséget jelent számára, bármennyire is jóllakott. Mohósága teszi elégedetlenné. A kérődző kétszeresen használja fel azt, ami a gyomrába kerül. A kérődző táplálkozásában békés. A ragadozót a kegyetlenség, az agresszió jellemzi. A húsevőben ott van gyilkos hajlam: karmaival megragadja, tépőfogaival széttépi áldozatát. A kérődző elégedett azzal, amit a föld ad számára. Tápláléka elfogyasztásához nincs szüksége karmokra, patáira támaszkodik. A ragadozót, sorsával való elégedetlenség jellemzi és életcélja minden más élőlény kihasználása. A לֹא-תַחְמֹד „Ne kívánd…!” az elégedetlenség, az I-teni gondviselésbe vetett bizalom hiánya is. A nem kóser állat nem kérődzik és nem hasított a patájú. A Tóra mégis csak négy állatot emel ki: a tevét, a házinyulat, a mezei nyulat és a disznót. Ezek közül kettőben csak egy tulajdonság van meg. Három közülük kérődzik, viszont hasított patáju. A negyedik, a disznó, hasított patájú, viszont nem kérődzik.
A Tóra a négy állatot, a spirituális tisztátalanság jelképeinek tekinti. A teve, a házi nyúl és a mezei nyúl kérődző, bennük megvan a belső tisztaság, melynek jele, hogy kérődznek. Patájuk nem hasított, tehát külső kósersági jelük nincs. Ezért spirituálisan frusztrált típusok. Az emberre vetítve, az ilyen ember típus belsőleg, lényegileg képes lenne a spirituális szentség elérésére. Külső jelekből fakadó viselkedése gátja annak elérésében. A ragadozó természet viselkedésében is káros mindenki másra. A ragadozó „patái”, - vagyis külső természete, – „karmokká” módosultak, annak ellenére, hogy belső természete potenciálisan „kérődző”, vagyis elégedettnek kellene lennie.
A negyedik állat a disznó, hasított a patájú, rendelkezik a tisztaság külső jelével: de a belsővel nem. Nem kérődző. A cinikus tisztátalanság hordozója. Viselkedése szentséget mutat, de belül tagadja I-ten hatalmát. Karmok helyett „hasított patái” vannak, de természete a ragadozóé.
A teve, a házinyúl a mezei nyúl és a disznó spirituális tisztátalansága, bölcseink szerint, utalás a négy birodalomra, melyek, leigázták a zsidó népet: Babilon, Perzsia, Görögország és Róma. Az első három, sorrend szerint a teve, a házinyúl és a mezei nyúl tulajdonságait hordozzák; a negyedik, Róma pedig a disznóét.
Amint az első három állat, úgy Babilon, Perzsia, és a Görög Birodalom a ragadozók hatalomra éhes tulajdonságait mutatták: gazdagságukat megszerzésében ott volt a kíméletlenség. Ennek ellenére hittek a gondviselésben és I-tenben. A Római Birodalom ezzel szemben, rendelkezett a spiritualitás külső jeleivel. Civilizált volt, jólétet biztosított, igazságot és emberi jogot hirdetett. Felszínessége ellenére nem hitt semmi másban, csak önmaga szolgálatában. (Midrás - VájikráRábá 13)
A Talmud, Joma 9a-ban, „Azt mondta Rabbi Jochánán: inkább a korábbi generációk karmai, mint a mostani belei.” A külső tisztátalanság, amely elrejti a belső tisztaságot, jobb, mint a belső rossz külső tisztasággal palástolva. Rabbi Jochánán, ezért utal arra, hogy jobbak voltak a zsidók korábbi generációi, a bálványimádás, szexuális immoralitás és vérontás bűneivel, mint a későbbiek, annak ellenére, hogy a vallás szerint éltek, a Tórát tanulták és betartották a törvényeket. Rabbi Jochánán szerint a korábbi nemzedékek, viselkedésükben rosszak voltak, de a szívükben I-tenfélők. Mohóságukban nem tudtak uralkodni a vágyaikon.
A római időszak generációja látszólag helyes életet élt, de tele gyűlölettel és irigységgel. Nem ismerte el Is-ten gondviselő hatalmát. Azt vallották, hogy az ember sorsa irányítója. Társukban potenciális veszélyt véltek sikerükre nézve. A zsidó a zsidó társát gyűlölete tárgyává tette.
Folytatva a kóser és nem-kóser állatok szimbolikáját, a Babilon, Perzsia, Görög birodalmak olyan állatokra hasonlítottak, melyeknek karmaik voltak, de kérődznek. A Római Birodalom természetében olyan volt, mint a disznó: hasított patájú de tisztátalan. Rabbi Jochánán azt mondja: „Jobb az, aki ragadozóként viselkedik, de a szíve I-tenhez húz, mint a legszentebb módon viselkedő ember, akinek a szíve csak saját magát szolgálja.” A Római Birodalom fennhatósága alá kerülve, emberi értékeket hirdettek, igazságot és felelős kormányzás. Tudatában a generáció csak saját magát és saját hatalmát imádta, ezt a Tóra disznóként jelenít meg. Róma tükröt állított a zsidók elé, megmutatva rossz tulajdonságaikat. Mivel nem utasították el a római kultúrát, rabjaivá váltak önimádatukkal.
A római uralom a történelem legnehezebb kihívása volt a zsidók számára, a legnehezebb küzdelmet jelentette: az ember önimádatát, a mindenki más elutasítását. A küzdelem már1900 éve tart, öröksége újra és újra előjön a hétköznapi életben.

írta: Szerdócz J. Ervin rabbi