בייה

Ki szuvo כִּי תָבוֹא

A hetiszakasz tartalmából


Mózes utasítja Izráel népét, hogy amikor bemennek az országba, melyet az Ö-való nekik rendelt, hogy ott telepedjenek le, földjét műveljék meg, vigyenek a föld gyümölcseinek zsengéjéből (bikurim) a Szentélybe, ezzel adva jelét hálájuknak mindazért, amit az Ö-való a népért tett. (V.M. 26/1–11.)
A heti szakaszban olvasható a levitáknak és a szegényeknek juttatandó tizedekről. Részletes utasítások vannak arra vonatkozóan, hogy a nép miképpen mondja el az áldásokat és az átkokat Gerizim és Ébál hegyén, melyekről a Reé heti szakaszban olvasottak folyatásaként. Mózes emlékezteti a népet, hogy a a zsidók I-ten választott népe. Ugyanakkor a zsidó nép is az Ö-valót választotta I-tenének. A zsidók utasítást kapnak arra, hogy a Szentföldre lépve írják fel a parancsolatokat az Ébál hegyén felállított kövekre.(V.M. 26/12–27:/26.)
A hetiszakasz második részét a „feddés” (tocháchá) tölti ki. Az áldások felsorolása után, melyben I-ten részesíti a népet, amennyiben betartják a Tóra törvényeit, Mózes kegyetlen dolgokat – betegség, éhínség, nyomor és számkivetés – sorol fel, amelyek abban az esetben sújtják majd a népet, ha elmulasztják az Ö-való parancsolatainak betartását. (V.M. 28.)
Befejezésül Mózes elmondja a népnek, hogy negyven évvel néppé válásukat követően tettek szert „szívre, hogy értsenek, szemre, hogy lássanak, és fülre, hogy halljanak.” (M.29:1–8.)

וְלָקַחְתָּ מֵרֵאשִׁית כָּל-פְּרִי הָאֲדָמָה, אֲשֶׁר תָּבִיא מֵאַרְצְךָ אֲשֶׁר יְהוָה אֱלֹהֶיךָ נֹתֵן לָךְ--וְשַׂמְתָּ בַטֶּנֶא; וְהָלַכְתָּ, אֶל-הַמָּקוֹם, אֲשֶׁר יִבְחַר יְהוָה אֱלֹהֶיךָ, לְשַׁכֵּן שְׁמוֹ שָׁם.

„…akkor végy zsengéjéből a föld minden gyümölcsének, amelyet betakarítsz a földedről, melyet az Ö-való a te I-tened ad neked és tedd kosárba és menj olyan helyre, melyet kiválaszt az Ö-való!” (V.M. 26/2.)
Tórai parancs, hogy az első gyümölcsöt a kohénhoz kell vinni hálaáldozatnak. Máshol viszont azt olvashatjuk, hogy az „elsőket” vigyük az Ö-valónak. Első nyírást, első tésztát, ember és állat elsőszülöttjét. Hetiszakaszunkban viszont a termés legjavát ajánljuk fel. Az „első”, mint rangsorolási fogalom attól első, hogy az első egyben alap minden utána következőnek. Klasszikus példa a repedés a házon, hiszen egy ház alapjában levő repedés strukturális kérdés, ami akár végzetes is lehet, míg a negyedik emeleten egy repedés nem több mint esztétikai kérdés, s mint olyan nem érdekes. Ugyanakkor minden fogalom, aminek köze van a szentséghez, „kezdetének”, alapjának feltétlenül szentnek kell lennie. A szentség a spirituális tisztaságból ered. Ha egy fogalom „alapjában” nem tökéletes, akkor a tökéletlenség kihat, megkérdőjelezi az egész fogalmi szentséget. Az Ö-valónak felajánlott, „áldozott” minden első, meghatároz minden utána következőt. A Jeruzsálemi Talmud Chagiga Traktátus, Elisaben Abuja rabbi Tórától való eltávolodását a körülmetélésekor történtekre vezeti vissza. A bölcsek ugyanis, akik részt vettek az eseményen olyan intenzitással beszéltek a Tóráról, hogy tűz jött le az égből és körülvette őket. Elisa apja ezt látva kijelentette, hogy fiát a Tórának szenteli. Az volt ugyanis az elképzelése, hogy ezáltal fia is majd egykor csodákat fog tenni. Apja téves szemlélete, torz indítéka, nyomot hagyott a gyerekben, meghatározta további életének eseményeit. A várt csoda elmaradt, viszont téves következtetése végzetes „repedésnek” bizonyult sorsa alakulásában. Látta, hogy egy gyereket apja felküld egy fára, hogy hozza le az ott lévő fészekből a tojásokat. Figyelmeztette fiát, csak úgy hozhatja le a tojásokat, ha Tórai parancs alapján előbb elkergeti az anyamadarat. A Tóra mindössze két helyen szabja meg egy micva teljesítésének jutalmát: a szülő tiszteletéért és az anyamadár elküldéséért hosszú életet ígér. (V.M.22/6). Abuja rabbi esetében a gyerek leesett a fáról és meghalt. A rabbi megrendült és azt a következtetést vonta le, hogy nincsen igazság, a Mennyei Atyja nem igaz bíró. Talmud Bava Méciá 85b. szerint rabbi Chij elhatározta, hogy Tórára tanítja generációját, mely szerinte elhanyagolta a tanulást. Ő is az alapnál akarta kezdeni, egészen furcsa módon úgy, hogy lent termesztett velük. A len kiválóan alkalmas háló készítésére. Úgy is lett, a termesztett lenből hálót készített és azzal szarvasokat fogott. A befogott szarvasok bőrére a Tórát írta. Azzal járt városról városra és tanított. Rabbi Chija azért a lennel kezdte, mert minden kezdet egy alap létrehozása. Miért kellett egy csoda, hogy a Chanukai menórát ne tisztátalan olajjal gyújtsák. A törvény szerint lehet tisztátalan olajjal is gyújtani olyan micvére, mely az egész közösségre vonatkozik. A Chanuka a Szentély újraszentelése. Új kezdet, ezért csak tiszta olaj volt megfelelő. Amikor a szentség erős alapokon áll lehet akár nem teljesen tiszta olaj is. RosHásánákor és JomKipurkor figyelmesebbek vagyunk a micvák betartásában. Nem is gondolunk, hogy tulajdonképpen be akarjuk csapni az Ö-valót, azzal hogy vallásosabbaknak mutatjuk magunkat a jobb ítéletet kieszközöléséhez? Viselkedésünk magyarázata az, hogy RosHásáná nem csak az év kezdete, hanem a „régi Hásáná” az év megalapozása. A „félelmetes napokra” úgy kell tekintenünk, mint az első napra melyet az Ö-valónak szenteltünk. Ez teremti meg az egész év alapját. Salamon király mondja: טוֹב אַחֲרִית דָּבָר, מֵרֵאשִׁיתוֹ; טוֹב אֶרֶךְ-רוּחַ, מִגְּבַהּ-רוּחַ. „a dolgok vége nagyobb, mint a kezdete” (Kohelet 7/8.) Ezt így lehet értelmezni: „a jó befejezés a jó kezdetből ered.”

Szövegünkben olvassuk וְלָקַחְתָּ מֵרֵאשִׁית„végy a zsengéből”. Rási, a XX. században élt Tóramagyarázó, helyesebbnekקח את הראשית„vedd a zsengét” kifejezést tartja. Ugyanakkor magyarázatában kifejti, hogy a „végy a zsengéből” alatt a Tóra érthető, amely az ember minden bölcsességének eleje: „zsengéje”. A „tedd kosárba és menj arra a helyre” gondolatot úgy kell értelmezni, hogy az ember a földi élet után az Ö-való által kijelölt helyre kerül. Amikor I-ten elszámol az ember életével, akkor kiderül, mi van a „kosárban”, mennyit foglalkozott a Tórával, hiszen az minden ember bölcsességének eleje: „zsengéje”.

וְשַׂמְתָּ בַטֶּנֶא; וְהָלַכְתָּ, אֶל-הַמָּקוֹם, אֲשֶׁר יִבְחַר יְהוָה אֱלֹהֶיךָ, לְשַׁכֵּן שְׁמוֹ שָׁם.

„…tedd kosárba és menj arra a helyre, amelyet majd kiválaszt az Ö-való a te I-tened, hogy ott honoljon a neve.” (V.M. 26/2.)
Bölcs Salamon mondja a Példabeszédekben: „Áldozz az Ö-valónak javadból, földi gyümölcsöd zsengéjéből, akkor aztán csűröd megtelik és borházadban elárad a must.” A gondolat attól különös, hogy az adományt az Ö-valónak kell adni annak ellenére, hogy minden tőle ered. Az is amit neki ajánl az adományozó! Nos, a „zsengék” adománya ekvivalens a szegényeknek adott felajánlással. Ha a szegényeknek adakozunk I-ten úgy veszi, mintha Neki áldoznánk. Más szempont az adakozás szándéka. Ha az ember olyan szándékkal adakozik, hogy majd I-ten megjutalmazza, nem teszi próbára I-tent. I-ten egyenesen azt mondja: „Tegyetek csak próbára engem, ha nem fogom-e áldozatkészségeteket dúsan megjutalmazni.” Salamon király azt mondja: „Áldozz az Ö-valónak javaidból!” Ezt bölcseink azzal magyarázzák, hogy ha valakinek szép hangja van, ajánlja I-tennek énekét, ha valaki szépen ír, írjon Tórát stb.

י וְעַתָּה, הִנֵּה הֵבֵאתִי אֶת-רֵאשִׁית פְּרִי הָאֲדָמָה, אֲשֶׁר-נָתַתָּה לִּי, יְהוָה

„És íme elhoztam a föld gyümölcsének zsengéjét, amelyet adtál nekem, ó Ö-való.” (V.M-26/10.)
I-ten Izráelt „termése zsengéjének” nevezte. Az idézett mondat kontextusában Bölcseink szerint a zsengék bemutatásával Isten Izráelt mértékletességre akarja oktatni és szoktatni. Az ember türelmetlen, nehezen várja az új termést, minél hamarabb akarja élvezni annak áldását. A mondat türelemre inti az embert. Arra tanít, hogy vágyaink termését vigyük I-ten elé lemondással. „A boldog nyugalom ott kezdődik, ahol igényeink, vágyaink végződnek” Sok betegség származik a vágyak mohóságából. Az ember tudjon megelégedni azzal amije van, vigye vágyai mérséklését I-ten elé.

A zsengéket hozó ember számára adott utasítás:אֲשֶׁר-נָתַתָּה לִּי„amelyet adtál nekem.” Érdekes, hogy ezt a kijelentést Mózes negyedik könyvének a XIII. fejezetében olvasható kémekkel hozzák összefüggésbe. Mózes tanítómesterünk tizenkét kémet küldött, hogy kikémleljék az országot. Azok közül tízen azt állították, hogy bár az ország gyönyörű, de nem lehet elfoglalni. A midrás szerint az Ö-való azt mondta: „mivel nem hisznek nekem, hogy tejjel mézzel folyó ország, életükre esküszöm, hogy lehetővé teszem a tévedést a kémek szavaiban, hogy ne örököljék a Földet.” Hetiszakaszunk, aאֲשֶׁר-נָתַתָּה לִּי„amelyet adtál nekem” kijelentéssel cáfolja meg a kémek állítását, hogy nem lesznek képes elfoglalni az országot, egyben ébren tartja tudatát és hitét annak, hogy I-tennek köszönheti minden javát.
Bölcseink felfigyeltek, hogy a zsengék bemutatásának micvája az Ámálékról szóló megemlékezés után olvasható. (V.M. 25/17-19.) Tehát összefüggést kerestek a két esemény között. Ámálék azért támadtak Izráelre, mert meg akarták akadályozni abban, hogy elfoglalják az országot, mellyel Izsák megáldotta Jákobot (I.M. 27/28.), hogy élvezzék az ég harmatát és a föld kövérségét, mindazt, melyből a föld termése származik. Ezért is kell a zsengéket I-tennek vinni.
A zsengék alatt két gabonafélét és öt gyümölcsöt kell érteni: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó és datolya. Ilyen sorrendbe is rakták kosárba: legalul az árpa, fölötte a búza, fölötte datolya, majd gránátalma. legfelül a füge és olajbogyó. A szőlő viszont külön, a kosár mellé került. A gyümölcsök közé faleveleket tettek, a kosárhoz kötve két gerlét vittek áldozatnak. Külön két gerlét a Főpapnak ajándékul, amit elosztott a kohének között.

כִּי תְכַלֶּה לַעְשֵׂר אֶת-כָּל-מַעְשַׂר תְּבוּאָתְךָ

„Midőn elvégezted termésed minden tizedének megadását…” (V.M. 26/12.)
Persze felmerül annak kérdése, hogyan történt az adakozás rendje?
A zsengék bemutatását megelőzően a zsidók főadományt adtak a kohénnek, aztán „első tizedet” a levitának. Külön megjegyzésként, a levita is adott adományt, mégpedig a néptől kapott tizedből tizedet adott a kohénnak. A nép a főadomány után vette a termés tizedét és felvitte Jeruzsálembe ahol ünnepélyes keretek között elfogyasztották. Smita évet követő harmadik évben adták a szegények tizedét. A termés zsengéjét minden harmadik évben felvitték Jeruzsálembe ott tettek vallomást arról, hogy az adományokat, tizedet előírás szerint megadták, hogy nem hágták át ezeket a parancsokat.

הַשְׁקִיפָה מִמְּעוֹן קָדְשְׁךָ מִן-הַשָּׁמַיִם, וּבָרֵךְ אֶת-עַמְּךָ אֶת-יִשְׂרָאֵל

„Tekints le Szentséged hajlékából, az égből, és áld meg népedet, Izráelt…” (V.M. 26/15.)
A zsidó filozófusok, többek között Majmonidész, azon elmélkedett, mit lehet I-tenről elmondani, ami ne lenne blaszfémia? Megegyeztek abban, hogy csupán az lehet bizton állítani, mondani I-tenről, hogy „EGY”. Ez az, ami kifejezi egységét. Végül mindenki arra a megállapításra jutott, hogy I-ten két esszenciális képességének kimondása megkerülhetetlen. Mármint az, hogy Ő mindenható és mindentudó. I-ten mindentudása időn és téren túlmutató tudás. Akkor viszont I-tentől kérni: „ Tekints le…” fölösleges. Rasi szerint a felszólítás „tekints le” és „áldd meg” tulajdonképpen biztató, vigasztaló, jóleső felismerés. Tudniillik az, hogy Izráel népe nem hasonlítható az angyalokhoz, égi lényekhez, de bálványimádó pogányokhoz sem. Ugyanis ezekkel szemben a zsidók szabad akaratból kimagaslóak az erényben, erkölcsben, jótékonyságban. Az idézett mondat annak a vágynak kifejezése, hogy I-ten ne vonjon párhuzamot az angyalokkal sem, akiknek nincsen szabad akaratuk és ezekkel a népekkel sem, hanem ellenkezően, ezek kiváltságán túl áldja népét Izraelt.

הַיּוֹם הַזֶּה, יְהוָה אֱלֹהֶיךָ מְצַוְּךָ לַעֲשׂוֹת אֶת-הַחֻקִּים הָאֵלֶּה--וְאֶת-הַמִּשְׁפָּטִים; וְשָׁמַרְתָּ וְעָשִׂיתָ אוֹתָם, בְּכָל-לְבָבְךָ וּבְכָל-נַפְשֶׁךָ.

„Ezen a napon megparancsolja neked az Ö-való, a te I-tened, hogy megtedd e törvényeket és rendeleteket. tartsd meg és tedd meg ezeket egész szíveddel és egész lelkeddel.” ( V.M. 26/16.)
Történelmi viszonylatban, tudjuk, hogy negyven évvel a nép, az egyiptomi szolgaságból való szabadulása után, Mózes tanítómesterünk búcsúbeszédeibe ágyazva megismétli az előbbi könyvekben felsorolt parancsokat. Tudjuk, hogy a szabadulást követő ötvenedik napon, a zsidó nép megkapja, átveszi, elfogadja a Tanítást, a Tórát, vállalva, hogy azt is, hogy meghallgatja. Ebben a hetiszakaszban mégis azt olvassuk, hogy הַיּוֹם הַזֶּה, יְהוָה אֱלֹהֶיךָ מְצַוְּךָ„Ezen a napon megparancsolja neked az Ö-való….” Különös, hiszen már negyven év telt el a Tóra átvétele óta. Olvastuk, hogy a Tóra átvétele nem csak a fizikálisan jelenlevők élménye volt. Túl téren és időn, az élmény minden korábban és később élt zsidó élménye volt. Az idézett mondat sem tautológia, hiszen arra oktat bennünket, hogy a Tóra legyen olyan, mint az ajándék, amelyet aznap kaptuk. Legyen kísérőnk a bölcsőtől a sírig.

ח וְכָתַבְתָּ עַל-הָאֲבָנִים, אֶת-כָּל-דִּבְרֵי הַתּוֹרָה הַזֹּאת--בַּאֵר הֵיטֵב.

„És írd a kövekre e tannak minden szavát egészen világosan.” (V.M. 27/8.)
A mondatban az írdבַּאֵר הֵיטֵב „egész világosan” kérdését Bölcseink úgy értelmezték, hogy hetven nyelvre fordítsák le. Ptolemájosz Philadelphus lefordítatta a Tórát görögre, mégpedig 70 tudóssal, akik egymástól elzárva fordították. Minden „elírás” azonos lett. Például a nyulat fürgelábúnak fordították, mert a király feleségét „Nyuszinak” nevezték. Tehát a Tórát végül is lehetetlen lefordítani pontosan. Ezért Bölcseink azt mondták (Szofrim1/7): „olyan súlyos következményekkel járt s zsidókra nézve (a Tóra lefordítása), mint amikor aranyborjút csináltak.”

írta: Szerdócz J. Ervin rabbi