בייה

Háázinu הַאֲזִינוּ

A hetiszakasz tartalmából

הַאֲזִינוּ
(Háázinu „Figyeljetek”) hetiszakaszának jelentős része egy hetvensoros „dal”, amelyet Mózes megismertet a néppel, élete utolsó napján.
Eget és földet hívja tanúként Mózes, hogy ezzel buzdítsa a népet: „Emlékezzél az ősidőkre / Gondolj annyi nemzedék éveire / Kérdezd atyádat, és ő elmondja neked / Véneidet, és ők elbeszélik neked”, hogy I-ten „A pusztaság országában találta meg” Jákob ivadékait, akiket azután néppé tett, saját népévé választotta őket, és egy bőséggel termő országot hagyományozott rájuk. (V.M.32/1–14.)
A Dal különös volta abban rejlik, hogy a bőség csapdáira is felhívja a figyelmet: „És meghízott Jesurun és kirúgott / Meghíztál, meghájasodtál, megkövéredtél / És elhagyta I-tenét, aki alkotta őt / És nem becsülte meg üdvössége szikláját” – valamint azokra a bekövetkező borzasztó szerencsétlenségekre, amelyeket Mózes úgy fogalmaz meg összességükben, hogy az „Ö-való elrejti az arcát népe elől.” (V.M. 32/15–35.)
Énekét Mózes azzal az ígérettel fejezi be, hogy az Ö-való megbosszulja majd szolgáinak kiontott vérét, és engesztelést hoz országára, népére. (V.M. 32:36–43.)
A hetiszakasz befejező szakaszában I-ten utasítja Mózest, menjen fel Nebó hegyére, hogy halála előtt még végigtekinthessen az Ígéret Földjén. „Csak túlnanról láthatod az országot, de oda be nem mégy, abba az országba, amelyet Én Izráel fiainak adok.” (V.M. 32/48–52.)
A Devorim-ot הַדְּבָרִים, tehát Mózes Ötödik könyvének 32. fejezetét, „Mózes éneke”-ként szokás aposztrofálni. Mózes, a zsidók nagy tanítómestere, élete utolsó napján figyelmezteti népét. Amint Jákob ősapát, őt is aggasztja, mi lesz a zsidókkal ha Ő már nem lesz. Mi lesz mindazzal, amit személyes példájával népe szokásává tett. Előrevetíti, hogy ha nem lesz jelen, I-ten félelme által uralt személyisége, elhagyják azt az utat, melyet Ő, I-ten utasítására mutatott. Rámutat bekövetkező hűtlenségükre, szemükre veti a bálványimádás bűnét. Ha ez bekövetkezik, pusztulás, szétszóródás lesz büntetésük. Micsoda alternatíva ahhoz az ígérethez képest, hogy ha megtartják az Ö-való parancsolatait élvezhetik védelme hatalmát.
A szokatlan módon két „oszlopban” írt Énekben olvassuk:

אֲשֶׁר חֵלֶב זְבָחֵימוֹ יֹאכֵלוּ, יִשְׁתּוּ יֵין נְסִיכָם; יָקוּמוּ, וְיַעְזְרֻכֶם-- יְהִי עֲלֵיכֶם, סִתְרָה.

„Akik megették véres áldozataik kövérét, megitták az ő italáldozatuk borát, keljenek fel, és segítsenek, oltalmazzanak titeket.” (V.M. 32/38.)
Szifre Dvárim Háázinu különös történettel a szöveget, az áldozatok bemutatásának helytelenségével, azzal való visszaéléssel illetve annak következményével, büntetésével hozza kapcsolatba.
A Szifre Dvárim Háázinu kiindulópontja a kérdés, miért az van írva: יְהִי עֲלֵיכֶם, סִתְרָה, vagyis„segítsen meg titeket”, holott az állhatna עֲלֵיכֶםסִתְרָה „segítsenek titeket”. Rabbi Nechemja különös történelmi asszociációval aיְהִי עֲלֵיכֶם, סִתְרָה, „segítsen meg titeket”, a II. Szentélyt leromboló Gonoszra, Vespasianus fiára Titusra, vonatkoztatja. A történet szerint Titus, Róma császára belépett a Szentek Szentjébe, oda ahova csak a Főpap léphet be egyszer egy évben, az Engesztelés napján. Kardjával kettéhasította a függönyt és azt mondta: „Ha valóban a zsidók I-tene van itt, jöjjön, és szálljon szembe velem!”

A történet menetét megszakítva emlékezzünk arra, hogy a Tórai szöveg, valamint Szifre története, az Engesztelés Napja, Yom haKipurim hetén kerül felolvasásra illetve az ünnepre vonatkozik.
A Vajikra Rabba 22 mintegy tovább fonva a fenti Titusi történet fonalát, az előbbinél még abszurdabb történetről szól.
Története bevezetőjeként I-ten figyelmezteti Mózest: „Ha ti nem teljesítitek küldetéseteket, amivel megbízlak benneteket, netán azt hiszitek, nincsenek más küldötteim?” Rabbi Acha erre vonatkozó magyarázata a következő: I-ten bármit követévé tehet, akár egy kígyót, skorpiót, békát vagy szúnyogot is. Nos, a Vajikra Rabba, 22. szerint „Titus „a Gonosz” belépett a Szentek Szentjének házába, kétélű karddal kezében, kettéhasította a függönyt, hozatott két prostituáltat (זונה ) és közösült velük az oltárra terített Tóra tekercsen. Majd kivonta véres kardját. A Vijikra Rabba Haazinu szerint néhányan azt állították, hogy Titusz kardján, az oltáron korábban bemutatott áldozat vére volt, megint mások pedig nem különbet állítottak, mint azt, hogy a vér a Jom haKipurim-i kisorsolt, a legszentebb engesztelő áldozati bak vére volt. Titus tombolt! Kiabálni és átkozódni kezdett az ég felé: „Nem ahhoz hasonlít az, amit tettem, mint amikor valaki elmegy, hogy harcba szálljon a királlyal a pusztában és legyőzi azt? Vagy talán sokkal inkább ahhoz, mint amikor valaki a királlyal annak saját palotájában harcol, és ott győzi le!”
Különösen félelmetes történet az, mely a Szentek Szentje, illetve az Engesztelőnapi áldozat megszentségtelenítésének legszélsőségesebb példája, melyet nem más engedett meg magának, mint Róma császára, a Föld ura, I-tennel, az Egek és a világ Urával szemben.
De a történetnek még nincsen vége. Mit tett Titus? Kivitte a Szentély összes edényét, és felrakatta azokat egy saroglyára és kivitette a tengerhez és hajóra tetette. Amikor vízre szállt, hatalmas vihar támadt a tengeren. Titusz gúnyolódott: „Úgy tűnik nekem, hogy ennek a népnek az I-tene csak a vízen erős. Enos nemzedékét, (tehát az özönvíz korát) nem csak víz által büntette? A Fáraó és katonái is a víz által pusztultak el, amikor a zsidók átkeltek a kettévált tengeren, majd az összezárt és elpusztította Fáraót és egész hadseregét! Én, ott voltam saját házában, és saját területén. És nem volt képes erőt venni rajtam, a Föld urán, most tán elpusztít víz által engem is?”
I-ten erre szólt: „Életedre, azáltal a lény által foglak megbüntetni, mely legkisebb azok között, kiket teremtettem a hatodik napon. I-ten üzent a tengernek, és az elcsendesedett. ”
Titus megérkezett Rómába, a rómaiak éltetni kezdték: „Titus a barbárok legyőzője!” Fürdőt készítettek számára. Titus belépett, és megfürdött. Amint kilépett a fürdés után, bort kínáltak neki kétfülű kancsóban. I-ten szólított egy szúnyogot, az pedig bemászott Titus orrán keresztül, eljutott az agyáig, ott pedig elkezdte fúrni az agyát. Miután meghalt, az orvosokat, akik szétnyitották az agyát, hogy megtudták, hogy ki az I-tene a zsidóknak. A gonosz Titus meglakolt. Felnyitották az agyát, és amit találtak benne, olyan volt, mint egy galambfióka. Megmérték: két litert nyomott. …”
Titus összetett és szövevényes története, természetesen szimbolikus elemeket is gazdag, melyek az Engesztelő naphoz, a Jom haKipurim-hoz, valamint a délesti imához tartozó prófétai szöveg, Jónás próféta könyvéhez köthető.
A történet három részre osztható. Az első rész Jeruzsálem és a Szentély megszentségtelenítése. A második, a tengeri történet, I-ten provokálása. Míg a harmadik, megérkezés Rómába, illetve Titus I-teni büntetése, halála a szúnyog által.
Titus történetének változata megtalálható a Talmud Gittin traktatus 56b-ben, melyet a rabbik nem a Jom haKipurimhoz, az Engesztelő naphoz, hanem Tisa beÁv-hoz, illetve a II. Szentély-pusztulásának történeteihez kötötték. Ez összetettebbé teszi a történetet, hiszen az első történetben a Szentély kettévágott függönyéről illetve a jom ha-kipurimi bak Titus kardjára ömlött véréről olvastunk.
Emlékeztetőül: a Jom ha-Kipurimi bakok Mózes harmadik könyve a Vájikra leírása szerint azok az állatok, melyekből egyet a főpap levág és feláldoz a Szentély oltárán, a másikat a pusztába szabadon enged, hogy az magával vigye a nép bűneit, amely ez által megtisztul, „megszabadul” azoktól.
Visszatérve a történetekhez, Titus tetteiben a Jom haKipurimra, az Engesztelés napjára való utalást lehet felfedezni. Tulajdonképpen Titus a történetben az Engesztelő napi, a Főpap által bemutatott áldozat liturgiai mozzanatainak ellenkezőjét teszi.
A főpapnak le kell vágni a bakot, és a vérnek a függönyre kell spriccelnie, Titus kivont kardja széthasítja a függönyt, és onnan vért fakaszt. Ugyanis az Engesztelő napon a Főpap feladatai közé tartozott, hogy kihozza a Tórát, melyből ő olvasott fel. Titus ennek ellentéteként prostituáltakat hozat, és azokkal paráználkodik az oltáron. Egyértelmű, hogy a templomban elkövetett nemi aktus képletesen a hely megszentségtelenítésén túl, annak birtokba vételét szimbolizálja, azaz azt, hogy Titus „legyőzte” a zsidók I-tenét. Mégpedig büntetlenül, hiszen tudjuk, hogy a Főpap feladata abban csúcsosodott ki, hogy a Szentek-Szentjében kimondta I-ten titkos és kimondhatatlan nevét. Márpedig, ha a Főpap bűnökkel terhelt volt, a név kimondásakor szörnyethalt. Titus pedig gúnyolódott I-tennel, provokálva azt és ezt büntetlenül megúszta. Mi mást jelenthetett ez, mint a zsidó nép I-tenének szimbolikus „legyőzését”, „meghódítását”. A nemi aktus olyan értelemben is köthető az Engesztelőnapi liturgiához, hogy ezen a napon a Főpapnak tartózkodnia kellett a nemi kapcsolattól. A történetben pedig Titus ezt provokatív módon megteszi, mégpedig két prostituálttal. Ez azért is megbotránkoztató, mivel Titus a történetben, a Római császárok rangjaihoz tartozó főpapi „PontifexMaximus”-ként teszi szentségtelen tetteit. Arra is fel kell figyelnünk, hogy Titus nem akármilyen asszonyokkal, hanem paráznákkal hál, ami szintén a Főpapra vonatkozó előírások ellentéte, hiszen a főpap kizárólag zsidó szüzet vehet feleségül. Valamint azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Titus császár egyszerre brutális és cinikus erőt, hatalmat demonstráló tette ellentéte azoknak az előírásoknak, melyeket a Főpapnak kötelességszerűen el kellett végeznie.
A Titus történet új színfolttal gazdagítja a magyarázatokat, azzal, hogy a történetbe bevonja Jónás könyvét is. Igaz egy csavarral, átalakított formában,”testre szabva” a történethez, amit csak a hagyományban jártas olvasó figyelmét kelti fel: már olvasatában is különös az azonos alapmotívumok és azok ellentétes alkalmazása.
Titus történetének hármas tagolódása Jónás történetében nyomon követhető.
Titus Jeruzsálemből hajózik Rómába, Jónás Izraelből Társisba. Mindkét történet zsidó környezetben játszódik, tengeren folytatódik és a hatalmat képviselő központban éri el csúcspontját, ami a történet csattanója is, melyben a dolgok „helyükre kerülnek”. A közös vonás az, hogy a történetek szereplői plauzibilitásukban valóságos történelmi szereplők, poszibilitájukbeli realitásuk fizikai síkja mellett azonban, a történelmi spirituális síkon is mozognak.
Jónás, a története kezdetén lázadó, menekülő, engedetlen prófétából, a tengeren Ö-való akaratába beletörődő, küldetésére alkalmas követté szublimálódik. Ninivében I-ten küldötteként bűnbánatra hívja, kéri a város lakóit, ezzel megmenti azokat a rájuk kiszabott végzetüktől. Jónás az ismeretlenségből indulva prófétai feladatát teljesítve kikerül az Ö-való végrehajtói státuszából.
Titus önálló, a végzettel, a zsidók I-tenét el nem ismerő és egyben azzal dacoló entitás megvalósítója. Győztes hadvezérként vonul be a számára semleges térbe, tettével profanizálva a zsidók Szent terét, a Szentély legszentebbikét, a Szentek Szentjét. A hatalom tudatában, az erőfitogtatás tehetetlenségében megszentségteleníti és kirabolja I-ten Házát. A tengeren, a természet tombolásában, szembesül az Ö-való hatalmával, ami tudatosodik benne. Ennek ellenére kigúnyolja, a zsidók I-tenét, tengeri istenné, azaz Poszeidonná degradálja. Végzete birodalmának erőfókuszában éri, a római birodalom luxushelyén, a klasszikus római fürdőben, ahol egy görög amforából egy szúnyog mászik az agyába.
A két történetben a közös elem, I-ten eszköze, egy állat. Jónás könyvében a „nagy hal”, amely a világ összes teremténye közül az egyik legnagyobb. Az menti meg a prófétát úgy, hogy magába fogadja: lenyeli. Jónás a cetgyomrában vészeli át a tenger viharait, az ő segítségével jut el céljához, mely egyben I-ten akarata. Titust, hübrisze miatt, az Ö-való a legkisebb állattal bünteti, amely belemászik, és befúrja magát az agyába, és belülről szétroncsolja azt.
Mindkét „hős” egymással ellentétes semleges és kiemelt síkok között mozog, melyeket a térsíkok átjárhatósága jellemez. Jóna zsidóként a tengeren keresztül jut el Ninivébe, a zsidók I-tenének parancsára, hogy egy idegen népet szólítson bűnbánatra. Titus, a római hatalom képviselője, a zsidók I-tenének Szentélyében garázdálkodik. Provokálja I-tent, aki csak a tengeri utazás után, saját területén bünteti meg.
A két történet fókusza a „DeuxAbsconditus”, a „Rejtözködő I-ten” talánya. Titus történetben az Ö-való a „zsidók I-tene”. Jónás történetében az a kérdés, hogy I-ten minden nép I-tene? Jónás története viszontagságos. A könyv elején Jónás menekül I-tene elől, megtagadja küldetését Ninivébe. Megtagadja, hogy tudatosítsa Ninivével, hogy lakosai bűne miatt utoléri végzete. Jónás számára I-ten a zsidók I-tene olyannyira hogy I-tenét nem képes és nem hajlandó kapcsolatba hozni más népek sorsának alakulása kérdésében. A tengeri utazás közben az idegen matrózok tudatosítják Jónásban zsidóságát. Az idegen matrózok azok, akik az ő I-tenét tekintik a legerősebbnek, akinek akaratával nem lehet szembeszállni. Az idegen matrózok felismerése következményeként Jóna nem tiltakozik, hogy idegenek közé menjen prófétálni. Jóna felismeri, hogy az Ö-való, a zsidók I-tene, a niniveiekre vonatkozóan, sőt minden más népre vonatkozóan meghatározhatja annak végzetét. Végzetet, amely szabad akaratából fakadó életvitelének függvénye. I-ten „DeuxAbsconditus”, a „Rejtőzködő I-ten” a zsidó népen kívül, más népek sorsa fölött is rendelkezik, éppúgy megmentheti őket, mint saját teremtményeit, ahogy a zsidókat.
Titus, a történet elején, semmibe veszi a zsidók I-tenét. Ennek tudatában meggyalázza, megszentségteleníti a Szentélyt, az Ö-való tartozkodási terét. A tengeri utazás során elismeri ugyan I-ten hatalmát, de csak azt, ami rá nem vonatkozik. Ezért ismét provokálja és kihívja önmaga ellen az Ö-valót. A római jelenet végén a rómaiak már „ennek a népnek”, azaz a zsidók I-tene bosszújának tekintik Titus halálát. Ismét nem zsidók, hanem rómaiak azok, akik egy nép, a zsidók I-tenének nyilvánítják az Ö-valót. Ami nóvum a történetben, hogy a rómaiak, Titus halálával ismerik el I-tent, mint a zsidókon kívül más népek sorsára kiterjedő hatalmat, akinek akár Róma császára felett is hatalma van.
A Vajikra Rabba midrás történet végén a rómaiak már tudják, hogy a megsértett „zsidó I-ten” bosszúja okozta a császár halálát.
Hetiszakaszunk, és a két idézet midrás, univerzálissá teszi I-tent, akit a zsidók „Egynek” ismernek és ismertetnek el. De ebben ott van a felismerés, ami csodálatossá teszi a Nagy Ünnepi ima rendjét, melynek felemelő, humánus eleme, hogy amint magunkra, másokra, más népekre is kérjük I-ten kegyelmét, bűnbocsánatát.

írta: Szerdócz J. Ervin rabbi