בייה

Cáv צו

A hetiszakasz tartalmából


A Pusztai Szentély oltárán égő tűz sosem aludhat ki. Még szombaton is tűzifát kellett tenni az oltárra. Ezen égtek el a teljesen elégő áldozatok; a béke-, vétek- és bűnáldozatok zsírja; valamint a lisztáldozatból elkülönített „maroknyi” rész, illetve az egész lisztáldozat, ha azt a pap (kohén) hozta. Minden reggel egy kevés hamut leszedték az oltárról, és ha már nagyon sok gyűlt össze, akkor az egész hamut kivitték a táboron kívülre. (III.M. 6/1–16.)
A kohaniták fogyaszthatták el a vétek- és bűnáldozat húsát, valamint a lisztáldozat el nem égetett részét. A békeáldozatot az fogyaszthatta el, aki hozta, kivéve azokat a meghatározott részeket, amelyek a kohént illeték. Az áldozatok szent húsát csakis rituálisan tiszta személyek fogyaszthatták el az arra kijelölt szent helyen, és egy meghatározott időintervallumon belül. (III.M. 6/17–7:38.)
Az étkezési szabályok kapcsán a Tóra figyelmeztet, hogy tilos az állat háját és vérét fogyasztani. (III.M. 7/22–27.)
Áron és fiai hét napon át tartózkodtak a Szentély falain belül, s ez idő alatt Mózes különböző áldozatokkal pappá avatja őket. (III.M. 8.)

Az állandó áldozatok bemutatása a „papok”, kohénok feladata volt. Naponta kétszer mutattak be áldozatot: este és reggel. Az alkonyi áldozatok lángja egész éjjel égett. Az áldozati álatok húsát és testrészeit az oltáron elégették. Az oltáron égő tűzet felajánlásként hozott féregmentes fából rakták. Az égés fenntartásához annyi fát tettek újra és újra a tűzre, hogy a hajnali áldozatokhoz szükséges tüzet a parázsból meggyújthassák.
Az oltáron a tűznek mindig égnie kellett. Erre az örök tűzre emlékeztet napjainkban, a zsinagógáinkban a frigyláda előtti örökmécses (nértámid). Reggel a pap letisztította az oltárt és a hamut az oltár mellé helyezte. Majd ruhát cserélt és a hamut tiszta helyre vitte. Bölcseink szerint a papok feladata szimbolikus. Mindannyiunk részére eljön az idő, amikor rólunk is leveszik a ruhát, tiszta öltözéket adnak ránk és bennünket is elvisznek végleges, tiszta helyre.
Áron és a mindenkori főpap ezen kívül naponta, saját költségén lisztáldozatot mutatott be.

Szentélyben a következő áldozatokat (korbanot) mutatták be.

  • 1. עֹלָה olá— égőáldozat ( III.M. 6/2.)
  • 2. מִּנְחָה minha— lisztáldozat. ( III.M. 6/7.) Ezek mindennapos, (tamid) áldozatok voltak. Az égőáldozat folyamatosan égett az oltár tüzén, míg a lisztáldozatot délután, a napi munka végén, hálaadásként helyezték el az oltáron. Ez volt az úgynevezett színkenyér, vagy kettős kenyér.
    Így köszönték meg I-tennek mindennapi munkájuk eredményét.
  • 3. חַטָּאת hatat — bűnáldozat ( III.M. 6/18.), mely I-tennel szemben elkövetet bűn, például a Szombat megszegése. A bűnáldozat tehát, olyan vétségekre kívánt engesztelést szerezni, amelyek I-ten ellen irányultak, de kárt nem okoztak.
  • 4. אָשָׁם asam—vétekáldozat ( III.M. 7/1.). Ember ellen irányuló vétek, pl. lopás, csalás. Ilyenkor az áldozaton kívül a károsultnak meg kellett téríteni a károsult kárát az elkövető büntetésével tetézve A vétekáldozatot bemutató személy, az embertársa ellen elkövetett vétek, valamint I-ten ellen irányuló, továbbá a károkozással járó bűnök alól szeretett volna megbocsátást nyerni.
  • 5. שְּׁלָמִים slamim— békeáldozat ( III.M. 7/11.)
  • 6. . תּוֹדָה todá— hálaáldozat ( III.M. 7/11.). A béke vagy hála áldozatot valamilyen örvendetes családi esemény pl. gyermekszülés vagy betegségből való felépülés alkalmából történt.
  • 7. נֶדֶר , נְדָבָה neder vagy nedavá— fogadalmi áldozat,
  • 8. בְּכוֹר bekhor— elsőszülött áldozat,
  • 9. פסח peszah— a pászkabárány bemutatása. Ezek (az első négyet leszámítva) „könnyűszentségeknek” számítottak.

A zsidó nép számára a Szent Földön való letelepedésük, a honfoglalás után, először Siló volt a megengedett hely az áldozatok bemutatására. Majd Jeruzsálemben, Salamon király által épített Szentélyben folyt az egyedüli megengedett áldozati kultusz. Ezt a Templomot Bétha Mikdás (= a Szentélyháza), Mikdás Adonáj (= az Ö-ökkévaló Szentélye), vagy bét Adonáj (= az Ö-ökkévaló háza) néven nevezték. Az I. Szentély pusztulása előtti korból (i.e. 587) a dél-izraeli Arad erődjében folytatott régészeti ásatás leletei között előkerült egy írásos emlék, amelyben ezen a néven nevezték a Hordozható Pusztai Szentélyt. Egy óhéber írású cseréplevél beszámol egy katonai személyről, aki „hajosév bevét Adonáj” az Ö-ökkévaló házában tartózkodik. Amióta a jeruzsálemi Szentély (i.sz. 70-ben) elpusztult, megszűnt az áldozatbemutatás, helyébe az imádság lépett. Erről olvasunk a Zsoltár irodalomban: „Legyen az én imám illatos áldozat Előtted.”
A Tóra vádként mutat rá az ország területén élő népek áldozataival szembeni erőfeszítésre:

וְלֹא-יִזְבְּחוּ עוֹד, אֶת-זִבְחֵיהֶם, לַשְּׂעִירִם, אֲשֶׁר הֵם זֹנִים אַחֲרֵיהֶם: חֻקַּת עוֹלָם תִּהְיֶה-זֹּאת לָהֶם, לְדֹרֹתָם.

„Hogy ne mutassák be többé áldozataikat a kecskebakoknak (= idegen i-teneknek), amelyek után ők paráználkodnának.” (III.M. 17/ 7.).
Tehát a pogány szertartásoktól való visszatartás indokolta annak szükségszerűségét, hogy Mózes Tórai áldozati szertartásokat vezetett be. Nem meglepő, hogy a próféták sorra szidalmazzák a népet az áldozati kultuszgyakorlása és a hit lényeges elemeinek elhanyagolása miatt. Ezékiel próféta, aki önmaga is kohen volt, fontosnak tartotta az áldozati szertartásokat. Szerinte még a babilóniai fogságban is összetartotta a népet. , A próféta megtervezte a jövőbeli második Szentély kultuszát.
Jesája, Mikha, Jeremiás és Maleákhi szerint I-ten megveti a számára szánt áldozatot.
כִּי חֶסֶד חָפַצְתִּי, וְלֹא-זָבַח; וְדַעַת אֱלֹהִים, מֵעֹלוֹת. „Bizony a szeretetet kedvelem, és nem a vágóáldozatot, I-ten ismeretét, s nem az égőáldozatot” —olvassuk Hósea próféta könyvében is (Hos .6/6.). Ámosz pedig egyenesen így beszélt:כִּי אִם-תַּעֲלוּ-לִי עֹלוֹת וּמִנְחֹתֵיכֶם, לֹא אֶרְצֶה; וְשֶׁלֶם מְרִיאֵיכֶם, לֹא אַבִּיט. הָסֵר מֵעָלַי, הֲמוֹן שִׁרֶיךָ; וְזִמְרַת נְבָלֶיךָ, לֹא אֶשְׁמָע. וְיִגַּל כַּמַּיִם, מִשְׁפָּט; וּצְדָקָה, כְּנַחַל אֵיתָן. „Bizony, ha égő- és lisztáldozatot mutattok be, nem fogadom el, békeáldozatotokat hízó marháitokból meg sem tekintem. Távolítsd el tőlem ökreid zúgását, nyájad zengését meg nem hallgatom. Hanem folyjék, mint a víz, az igazság, és a jótett, mint bővizű patak.” (Ám.5/ 22-24.). A próféta azt is kétségbe vonja, hogy a pusztai vándorlás során volt-e egyáltalán áldozatbemutatás. כההַזְּבָחִים וּמִנְחָה הִגַּשְׁתֶּם-לִי בַמִּדְבָּר, אַרְבָּעִים שָׁנָה--בֵּית יִשְׂרָאֵל. „Vágó- és lisztáldozatot bemutattatok-e Nekem, a pusztában, negyven éven át, Izráel háza?” (uo. 25.)
Maimonides filozófus szerint, (1138-1204) az ókori áldozatbemutatás és a Szentélyi kultusz az i-teni terv része volt, hogy ez által megszűnjön a pogány kultusz anélkül, hogy a nép felhagyna az általa megszokott áldozatbemutatástól, amely különben összezavarná a nép hitét és gondolkodását.

ב צַו אֶת-אַהֲרֹן וְאֶת-בָּנָיו לֵאמֹר, זֹאת תּוֹרַת הָעֹלָה: הִוא הָעֹלָה עַל מוֹקְדָה עַל-הַמִּזְבֵּחַ כָּל-הַלַּיְלָה, עַד-הַבֹּקֶר, וְאֵשׁ הַמִּזְבֵּחַ, תּוּקַד בּוֹ

„Parancsold meg Áronnak és fiainak mondván: Ez a törvénye az égőáldozatról: az égőáldozat a tűzhelyen, az oltáron legyen egész éjjel reggelig és az oltár tüze égjen rajta.” (III.M. 6/2.)
A Tóra a keményebb צַו( parancsold meg) formulát használja a gyakrabban előforduló: „ Mond el Isráel fiainak” helyett.
Rási szerint (Torát Kohánim6:1.) aצַו nyomatékosítja a zérizuszt, vagyis a készség szükségét. Ez az égőáldozatnál, az עֹלָה-nál, kifejezetten fontosnak bizonyul. Rabbi Simon szerint az égőáldozattal pénzügyi veszteség járt, mivel az áldozati állatot szőröstől-bőröstől elégették, (más áldozatoknál a Kohen Gadol részesedett az állat húsából ezért ódzkodott a micva teljesítésétől. Ezért a keményebb felszólítás. Rabbi Jechezkel Levenstein szerint a Főpap (Kohén Gádol) példakép volt népe előtt, aki nemzedéke legigazabb és legszentebb emberének tartotta (bár a második Szentély idején a papok (kohánim) sokszor korrupció vagy hatalmi játszmák során szerezték posztjukat) Talmud szerint csak az lehetett Főpap (Kohén Gádol), aki gazdag volt. (Jomá 18a.)
Talmud Chagiga 11b és Bává Bászrá 165-ban olvassuk: „Rav Jehuda mondja Rav nevében: az emberek többsége elbotlik a lopásban, kisebbségük pedig elbotlik az erkölcstelenségben”. Rási rávilágít, hogy ez nem jelenti azt, hogy az emberek többsége nyilvánvalóan lop, de rossz ösztöne (jécer hárá) mindenkit fenyeget. A pénz, a nyereség, gyakran vált ki tisztességtelen viselkedést. A legtisztességesebb embereket is csábítja a gazdagság. A haszid irodalomban olvassuk, hogy rabbi Jiszroél Szalanter egyszer meglátogatott egy gazdag embert. A vendéglátónak valamilyen okból rövid időre el kellett hagynia a szobát, egyedül hagyva Rabbi Jiszroélt. Amikor visszatért, látta, hogy Rabbi Jiszroél már nincs a helyiségben. Keresni kezdte, végül a ház előtt talált rá. Rabbi Jiszroél tudatta vele, hogy egy megszámolatlan, de nagy mennyiségű pénzösszeget látott a szobában.
A fenti talmudi traktátust alkalmazva Rabbi Jiszroél felhívta a figyelmet, hogy a jichud tilalma vonatkozik egy más nemű személlyel való egyedüllétre, mivel ez alkalmat ad az erkölcstelenségre, bár ennek a többség ellenáll. Még inkább vonatkozik a pénzre, amelynek az emberek jelentős része nem tud ellenállni.
A pénz utáni vágy, annak túlzott szeretete olyan kihívás mely még az emberek I-ten félelmét is elnyomja. A pénz elvesztésétől tartva sokan csűrni-csavarni kezdték a Tóra törvényeit. Így, egy egyébként vallásos ember késztetést érezhet arra, hogy ne tegyen fel halachikus kérdéseket pénzügyi vonatkozásban.
A Szentírásban bárhol ha a צַו „cáv” (parancsold meg!) olvasható, az mindig „sürgetés” kifejezése, מִיָּד וּלְדוֹרוֹת „a közvetlen pillanatra, mind pedig a jövendő generációkra vonatkozóan. Valahányszor a Tóra „cáv”-ot használ („parancsold meg”) és nem „dábér”-t, („szólj”) (III.Mózes 1:2.) vagy „emor”-t, („mondd”) (uo. 21:1.), az három dolgot jelöl: sürgetést, hogy a megparancsolt dolgot azonnal el kell végezni, és azt hogy ugyanezt az eljövendő nemzedékeknek is meg kell cselekedniük. – אָמַר רַבִּי שִׁמְעוֹן – Azt mondta Simon rabbi: – בְּיוֹתֵר צָרִיךְ הַכָּתוּב לְזָרֵז – A Tóra számára különösen fontos sürgetni – בְּמָקוֹם שֶׁיֵּשׁ בּוֹ חֶסְרוֹן כִּיס – egy olyan parancs teljesítését, amely anyagi veszteséggel kapcsolatos. A kohaniták anyagi veszteséget szenvedtek, mert a ráfordított idő és energia ellenére nem kaptak fizetséget az áldozati szertartások elvégzéséért. Még az égőáldozatból kapott állatbőrök sem fedezik az elmaradt bevételüket. A Tóra ezt a problémát az égőáldozat és nem másfajta áldozatok kontextusában tárgyalja, ugyanis a bevételkiesés az égőáldozatok esetében a legjelentősebb. Más áldozatok esetében ugyanis a kohaniták nem csupán az állatbőrt, de húst is kaptak, az égőáldozatok esetében viszont csakis a bőrt.
Példabeszédekben olvassuk: „Ritkán járj barátod házába, nehogy megunjon és gyűlöljön téged” Ebből az is kikövetkezhető, hogy ne sokat járjanak a Szentélybe áldozatokkal. Az „olá” –t (égőáldozat) a vétkes gondolatokért hozták. Mivel ezek akarattól függetlenek, az ember alig tudja ezeket elkerülni. Az ember óvakodjon a tényleges bűnöktől, ne mondja, hogy vétkezem, és majd áldozok. A gyakori áldozat, már eleve az ember bűnösségét hangsúlyozza, semmint őszinte bűntől való irtózást!

írta: Szerdócz J. Ervin rabbi